Jegyzet

José, zseni vagy, de ez így nem frankó!

Az El Clásico hordaléka

  • Göbölyös János
megosztom

Mi átéltük, ők túlélték. Amikor április 13-án lefújták a Bajnokok Ligája negyeddöntőit, és biztossá vált, hogy az angol Manchester United és a német Schalke mellett a két spanyolországi sztárcsapat, a Real Madrid és a Barcelona is továbbjutott, történelmi pillanatokat élhettünk át. Azt ugyan már korábban tudtuk, hogy a La Liga 32. fordulójában és a Spanyol Király Kupa fináléjában egy héten belül kétszer megmérkőznek egymással, arra viszont még soha nem volt példa, hogy tizennyolc nap leforgása alatt négyszer találkozzon a két gigász.

Maratoni futballünnepre készült a világ, hiszen egyetlen El Clásico is hónapokig beszédtéma, hát még négy. Most, hogy véget ért a derbi-dömping, sokan elcsendesedtek, hallgatnak. Nem azért, mert nincs véleményük, nem azért, mert nem lenne mit mondaniuk, egész egyszerűen nem éreznek késztetést arra, hogy újra higgadtan átgondolják a labdarúgás történetének egyébként legszínvonalasabb rangadó-sorozatát. A szakma természetesen megteszi ezt, mert kötelessége, a főszereplők sem fogják vissza magukat, ki-ki a saját meglátása és vérmérséklete szerint nyilatkozik, a világsajtó értékel, elemez, rácsap minden szóra, gesztusra, mert ez a feladata, ám azok a milliók, akiknek és akikért amúgy ez az egész futballcirkusz szól, mintha elbizonytalanodtak volna. És itt most nem elsősorban a két klubhoz közel állókra, a madridistákra és a Blaugrana szurkolóira gondolok, ők mindig is tették és teszik ezután is a dolgukat, a végsőkig kitartanak az övéik mellett, elfogultságuk érthető, így van ez rendjén. Azok érzik kissé kényelmetlenül - ha úgy tetszik becsapva - magukat, akik csak szórakozni akartak, akik úgy ültek le világszerte a képernyők, kivetítők elé, hogy klubszimpátiától függetlenül futball-katarzist éljenek át. Gyanítom, hogy aki életében most látott először El Clásicót (bármelyiket a négy közül, ha meg mindegyiket, akkor pláne…), annak nem csak hiányérzete támadt, hanem kérdések sokasága is megfogalmazódott benne. Ez lenne a klubfutball csúcsa? Így tud játszani a két legjobb csapat? Ezt várja minden évben sok százmillió ember? Ez mozgat meg eurómilliárdokat?

A válasz sajnos három hete nem egyértelmű. Nem, mert már az El Clásico sem a régi, optimistán fogalmazva: most nem az volt. Azt eddig is tudtuk, hogy a több, mint nyolc évtizede tartó rivalizálást nem csak a sportérték, a győzelmi vágy, hanem a politika is fűtötte, a Mourinho beszélget Ronaldóval az El Clásicón, mögötte Puyol.Franco diktatúra pedig forrpontra juttatta. Az 1939-től 1975-ig regnáló generalisszimusz mindent megtett annak érdekében, hogy elfojtsa a Katalónia függetlenné válását célzó törekvéseket, a futball azonban a mesterségesen szított ellentétet túlélte. A két klub közötti viszony akkor mérgesedett el igazán, amikor az ötvenes évek elején az eredetileg Barcelonába tartó Alfrédo Di Stéfano végül némi(…) kényszer hatására a Real Madridhoz igazolt. A tüske azóta is szúrja a katalánok szemét, és bár vakságot soha nem okozott, most kiújult a fájdalom.

José Mourinho érkezése forradalmi hangulatot indukált a királyi gárda körül, és amíg ez kizárólag a futballszakmára korlátozódott, talán még a Barca hívei is örültek. A Special One szerepvállalása ugyanis ha garanciát nem, de lehetőséget adott arra, hogy ne egyszereplős legyen a spanyol bajnokság, és minden idők legjobb Barcelonájának méltó ellenfelévé nőjön a Madrid. A rivalizálás fokmérőjét természetesen a kettejük közötti mérkőzések jelentik, és ennek első felvonása, a tavaly őszi, Camp Nouban lejátszott találkozó erősen elgondolkodtatta Mourinhót, márpedig ha ő elkezdi törni a fejét, ott maradandó dolgok történnek. A portugál néhány célirányos igazolással a télen ráerősített az amúgy sem filléres keretre, és mivel az általa kitalált, korábban eredményesen alkalmazott taktikát, szemléletet is elsajátíttatta a csapatával, játékintelligenciában és önbizalomban megerősödve követte a megállíthatatlannak tűnő Barcelonát.

Így érkeztünk el a négymeccses periódushoz, az El Clásico-sorozathoz, ahhoz a három frontos párharchoz, amelynek tulajdonképpen egyetlen fő kérdése volt: a Mourinho-módszer hatásos-e a katalánok ellen? Ma már, a négy klasszikus mérlege alapján tudjuk, hogy nem. Ahhoz elegendő volt, hogy indulatokat gerjesszen mindkét oldalon, hogy rávilágítson a futball sötét oldalára, hogy újra kontúrossá tegye a politikai vonalat, hogy munkát adjon az európai szövetségnek. És itt most nem csupán a blancók játékölő filozófiájáról van szó.

Miután az április 16-i bajnoki után Pep Guardiola számára is világossá vált, hogy mire számíthatnak játékosai a folytatásban, megpróbált alkalmazkodni a helyzethez. Az elé dobott kesztyűt nem vette fel, csak felpróbálta, és mivel Xaviék alkalmatlanok az erő(szakos)futballra, többször rájátszottak az őket ért lelki és fizikai sérelmekre, felnagyítva ezzel azok jelentőségét. A madridiak egy sor olyan szituációt kérnek számon, amelyek véleményük szerint a - kupadöntő kivételével - vesztüket okozta, s bár a Mourinho által emlegetett tendenciózus kiállításokkal kapcsolatos érvek meglehetősen gyenge lábakon állnak, az egyik megér egy gondolatot. Pepe volt a kulcs a Real-gépezetben, s mint ilyen, sűrűn ki is nyitotta a Barcelona-zárat. Az ominózus Dani Alves elleni afférja verte ki a biztosítékot, a szerelési kísérlet meghozta a ,,várt” kiállítást, amit madridi oldalról a BL-elődöntő elvesztésének fő okaként emlegetnek. Ami viszont tény, hogy Pepe az agyonismételt esetben nem találta el istenigazából a brazilt, ezért aztán a belépőt követő fetrengés és ordítás sem jöhetett szívből. Ugyanakkor az is egyértelmű, ami a szabálykönyvből kiolvasható, ahhoz, hogy valaki piros lapot kapjon, nem kell eltörnie az ellenfél lábát, a szándék éppúgy büntetendő. Márpedig a labdát lehet ugyan lejjebb, vagy feljebb retusálni a fotókon, Pepe szándékát eltüntetni képtelenség.

A másik, a Real által - jogosan - citált esemény a BL-visszavágón érvénytelenített Higuaín-gól, amely előtt valóban nem történt szabálytalanság, sőt Ronaldót billentették ki egyensúlyából, ráesett Mascheranóra, aki - ha már egyszer bejött neki - ismét eljátszotta a nagyhalált, és maradt a 0-0. Az ezt követő mondatok mind ,,ha”-val kezdődnek, a feltételes mód pedig mint tudjuk, értelmetlen a futball világában (is), a konkrét mérkőzéssel kapcsolatban pedig azért, mert a meccs összképe (különösen a Real első félidei, kapura lövés nélküli játéka) egyáltalán nem tükrözte a továbbjutás lehetőségét.
A fenti két példán túl napestig lehetne elemezni pro és kontra a vitákra okot adó eseteket, a Mourinho-éra alatt lejátszott öt El Clásico statisztikája azonban úgy gondolom, nem szorul magyarázatra, abból egyértelműen kiderül, melyik csapat játssza ma a szebb, improvizatívabb, eredményesebb futballt.   

Mielőtt azonban bárkiben is végérvényesen kialakulna egy torz kép a Real és a Barca legújabb kori párharcairól, feltétlenül ki kell emelni a mindkét oldalra jellemző művészi momentumokat, ami a Barcelona esetében természetes, a Madriddal kapcsolatban törekvés. Puyol szerelései, Iniesta passzai vagy Messi cselei éppúgy a világszínvonalat képviselik, mint Casillas reflexe, Marcelo védőmunkája vagy Ronaldo lendülete.

Maradjon meg bennünk inkább az iménti felsorolás az El Clásicókról, és ne az alattomosság, a fetrengés, a viták és feljelentgetések jussanak eszünkbe, ha a 2011 tavaszán lejátszott négy részes előadásról beszélünk.

Mert beszélni lehet, de van, amikor hallgatni arany. Guardiola inkább az utóbbi híve, Mourinho pedig tovább gondolkodhat a nyerő taktikán, a jelenlegi ugyanis inkább ellentéteket szított, mint nyugalmat teremtett. Többen felvetették egyébként, hogy az első számú felelős Florentino Pérez klubelnök, aki rábólintott a Real arculatváltására. Van benne igazság, némi politikai éllel annyit minimum mondhatott volna edzőjének, hogy ,,José, zseni vagy, de ez így nem frankó!”.

Félni azért nincs okunk, a futball túlélte az óriások harcát, Alex Fergusonon és a Manchester Uniteden a sor, hogy megpróbálja a szinte lehetetlent. A skótnak nyilván ott van a fejében a nyerő taktika, és az is biztos, hogy az a Barcelona ellen nagyságrendekkel futballbarátabb, mint a portugálé volt.
Ha így lesz, akkor a május 28-i BL-döntő után már nem a túlélés, hanem az átélés lesz a téma.

El Clasico statisztikák

EMLÉKEZTETŐ

2010.11.29.
LA LIGA, 13. FORDULÓ
BARCELONA-REAL MADRID 5-0 (2-0)
Barcelona, Camp Nou. V: Iturralde González
BARCELONA: Váldes – Daniel Alves, Piqué, Puyol (Keita, 58.), Abidal (Maxwell, 80.) – Xavi (Keita, 87.), Busquets, Iniesta – Pedro (Jeffrén, 87.), Messi, Villa (Bojan, 76.)
REAL MADRID: Casillas – S. Ramos, Pepe, R. Carvalho, Marcelo (Arbeloa, 60.) – Di Maria, Khedira, Özil (Diarra, 45.), Alonso, C. Ronaldo – Benzema.
Gólszerző: Xavi (10.), Pedro (18.), Villa (55., 58.), Jeffrén (90.)
Kiállítva: S. Ramos (90.)

2011.04.16.
LA LIGA, 32. FORDULÓ
REAL MADRID-BARCELONA 1-1 (0-0)
Santiago Bernabéu Stadion. V: Muniz Fernandez
REAL MADRID: Casillas – S. Ramos, Albiol, R. Carvalho, Marcelo – Alonso (Adebayor 66.), Pepe, Khedira – C. Ronaldo, Benzema (Özil, 57.), Di Maria (Arbeloa, 67.)
BARCELONA: Váldes – Daniel Alves, Piqué, Puyol (Keita, 58.), Adriano (Maxwell, 80.) – Xavi, Busquets, Iniesta – Pedro (Afellay, 67.), Messi, Villa
Gólszerző: C. Ronaldo (11-es, 82.), ill. Messi (11-es, 53.)
Kiállítva: Albiol (52.)

2011.04.20.
SPANYOL KIRÁLY-KUPA, DÖNTŐ
BARCELONA–REAL MADRID 0–1 (0–0, 0–0, 0–1)
Valencia, Mestalla. V: Undiano Mallenco
BARCELONA: Pinto – D. Alves, Mascherano, Piqué, Adriano – Xavi, Busquets (Keita, 108.), Iniesta – Pedro, Messi, Villa (Afellay, 105.)
REAL MADRID: Casillas – Arbeloa, Sergio Ramos, Carvalho (Garay, 120.), Marcelo – Khedira (Granero, 104.), Pepe, Xabi Alonso – Di María, C. Ronaldo, Özil (Adebayor, 70.)
Gólszerző: C. Ronaldo (103.)
Kiállítva: Di María (121.)

2011.04.27.
BAJNOKOK LIGÁJA, ELŐDÖNTŐ, ELSŐ MÉRKŐZÉS
REAL MADRID–BARCELONA 0–2 (0–0)
Madrid, Santiago Bernabéu Stadion. V: Stark (német)
REAL MADRID: Casillas – Arbeloa, Sergio Ramos, Raúl Albiol, Marcelo – Xabi Alonso, Pepe, L. Diarra – Özil (Adebayor, a szünetben) – Di María, C. Ronaldo.
BARCELONA: Víctor Valdés – D. Alves, Piqué, Busquets, Puyol – Xavi, Mascherano, S. Keita – Pedro (Afellay, 70.), Messi, Villa (Sergi Roberto, 91.).
Gólszerző: Messi (76., 87.)
Kiállítva: José Pinto (a szünetben), Pepe (61.)

2011.04.03.
BAJNOKOK LIGÁJA, ELŐDÖNTŐ, VISSZAVÁGÓ
BARCELONA–REAL MADRID 1-1 (0-0)
Barcelona, Camp Nou. V: De Bleeckere (belga)
BARCELONA: Valdés – Daniel Alves, Mascherano, Piqué, Puyol (Abidal, 91.) – Xavi, Busquets, Iniesta – Pedro (Affelay, 93.), Messi, D. Villa (Keita, 74.).
REAL MADRID: Casillas – Arbeloa, Albiol, R. Carvalho, Marcelo – L. Diarra, Xabi Alonso – Di María, Kaká (Özil, 60.), C. Ronaldo – Higuaín (Adebayor, 55.)
Gólszerző: Pedro (54.), ill. Marcelo (64.)
Összesítésben: Barcelona–Real Madrid 3–1

megosztom