A Real Madrid ezen a kedd estén egészen egyszerűen nem nyerhetett. Nem nyerhetett, méghozzá azon egyszerű oknál fogva nem, mert edzőjét, kulcsemberét és helyzeti előnyét is nélkülöznie kellett. Nem jött össze a 0-0 hazai pályán, nem sikerült egymeccsesre redukálni az elődöntőt - így aztán voltaképp egy identitás nélküli, önmagát, formációját, vezérét és hadrendjét még kereső, szedett-vedett madridi gárda utazott az ősi ellenfél oroszlánbarlangjába.

Nyilvánvaló volt, hogy Mourinho fel fogja adni (fel kell adnia) azt a 4-6-0-s hadrendet, amely szinte kiiktatta mindennemű támadásvezetés lehetőségét a madridi odavágón. Tette ezt a portugál edzőzseni egyrészt abból a megfontolásból, mert csapata nélkülözte kulcsemberét (Pepe), részint pedig azért, mert az első összecsapás szerencsétlen alakulása (0-2) most már tényleg indokolatlanná tette a legújabb kori catenaccio erőltetését. A szituáció élét egy alapvető ellentmondás adta: a Realnak támadnia kellett, miközben köztudomású, hogy a Barcelonát lehetetlen megverni támadásból. Loss-loss szituáció, a kérdés csak az volt, vajon mennyit hajlandó veszíteni Mourinho.

Nos, a portugál mester nem sokat variált, visszatért az őszi klasszikuson ízekre szedett 4-2-3-1-éhez, amelyik egyébként a világ bármely csapata ellen megállná a helyét, szinte gyilkos precizitással kidolgozott formáció ugyanis ez, főleg Mourinho keze alatt - a Barcelona ellen azonban körülbelül annyi haszna van, mint Berbatovnak csereként: a semminél kicsit kevesebb… Ahhoz ugyanis, hogy valaki a katalán sztáregyüttes ellen a győzelem akárcsak leghalványabb reményével lépjen pályára, egész egyszerűen tilos négy védekezésben használhatatlan labdarúgót csatasorba állítania. A Real ezzel szemben egy Ronaldo-Kaká-Di María-Higuain támadószekcióval kezdett - mondanom sem kell, a fent említett négy úriember közül egyik sem képes tartósan, nyomás alatt akár csak elfogadható védőjátékot produkálni.

Tavaly Mourinhónak a 4-2-3-1-éhez volt egy hihetetlenül sokat gürcölő Pandevje, és egy ellenállhatatlan Eto’oja, akik nem voltak restek akár 70-80 m-t is visszagaloppozni az ellenfél támadásaival, csak azért, hogy Pedro és Messi a nyakukon érezzék a jeges leheletüket - idén Ronaldo és Di María a félpályát is csak illendőségből lépték át hátramenetben. Így egyszerűen lehetetlen megfogni a Barcát, még akkor is, ha ennek a mostani mérkőzésnek 1-1 lett a végeredménye. Mert ennek is megvan a maga oka…

Ez az ok pedig még véletlenül sem az, hogy a Real jól játszott volna, vagy, hogy egy pillanatig is valós esélye lett volna a továbbjutás kivívására. Az igazi ok abban keresendő, hogy Casillas parádés napot fogott ki, elképesztő vetődéseivel legalább 3-4 góltól mentette meg csapatát. A Real támadásban ugyan jól játszott (bár ez is relatív, az előző mérkőzések nihillje után gyakorlatilag minden jobbnak tűnik), rendre meg tudta kavarni a katalán hátsó szekció kártyáit, ám amit nyert a réven a Madrid a taktikai átszervezéssel, annak többszörösét veszthette volna el a vámon - amennyiben a Barca támadói nem hagyják ki azokat a helyzeteket, amiket máskor rutinosan belövöldöznek.

A mérkőzés kulcsa természetesen, ahogy azt már megszokhattuk a pálya középső harmadában keresendő. A Barca játékának lényege egyébként is abban gyökerezik, hogy Xavi, Iniesta és Messi voltaképpen egyszerre, vagy sokszor egymást felváltva irányítják a gárdát - hármójukat egyidőben pedig lehetetlen emberfogással kivenni a játékból, illetve ha sikerül is, az akkora kockázatot jelent, hogy nem is érdemes meghúzni. Egyetlen valamirevaló alternatívaként a három védekező középpályást alkalmazó rendszer fogadható el, ahol a három emberfogó közül kettő kullancsként ragad Iniestára és Xavira, miközben a harmadik igyekszik minden erejével a passzsávok lezárásán fáradozni. Ha sikerülne is betartani ezt a taktikát maradéktalanul és hibátlanul, még akkor is ott van annak az esélye, hogy Alves felfutásai vagy Villa és Pedro kiismerhetetlen cselei a szélről megbontják a védelem egységét és mélységi tagozódását - a kockázat tehát még így is iszonyú nagy, a küldetés szinte lehetetlen.

A szinte szó ráadásul a Real esetében el is hagyható: a királyiak keretében ugyanis nem találhatóak olyan játékosok, akik képesek lennének végrehajtani a fentebb vázolt feladatot a középpálya tengelyében. Lassana Diarra az egyetlen, aki mozgékonyságával, erőszakosságával, játékintelligenciájával úgy-ahogy alkalmas a feladatra, de sem Xabi Alonso, sem Khedira, sem pedig Pepe nem a legmegfelelőbb megoldás a Real problémáira. Előbbi nem is igazi védekező középpályás (bár a passzsávok lezárására azért alkalmazható), a német valójában egy hatalmas tévedés, Mourinho egyik szokásos elsőéves átigazolási bakija - Pepe pedig egy külön történet. A brazil (portugál) középhátvéd elvileg tökéletesen megfelelne a három romboló fedezet egyikének, hiszen fizikai adottságai egyértelműen predesztinálják erre a szerepre; játékintelligencia híján azonban képtelen a feladat megoldására, szerepeltetése hatalmas kockázatot hordoz magában (ahogy azt az első mérkőzés is mutatta).

Visszatérve a mérkőzésre: a Real 4-2-3-1-e nem működött, nem is működhetett védekezésben - egyszerűen azért, mert nem voltak meg hozzá azok a védekező szélsők, akik a kellő alapot, biztonságot megadhatták volna a hátsó traktusban. Xavi, de leginkább Iniesta és Messi szabadon futkározhatott, hol az egyik, hol a másik szélen kapták a labdát - többnyire úgy hogy méterekre mögöttük és előttük helyezkedett egy-egy madridi játékos. A spanyol karmester adott is egy akkora gólpasszt, amilyet legutóbb talán még Sneijdertől láthattunk a VB-döntőben (Robben persze elfuserálta, ki ne emlékezne).

Di María az első félidőben láthatatlan volt (1, azaz egy passz!), Ronaldo - bár feltűnően igyekvő volt - egyszerűen rossz formában van, Kaká pedig nem működik megfelelően irányító szerepkörben (a Milanban is a balszélről befelé indulva, szabadabb szerepkörben nyújtotta legjobb teljesítményét). Higuaín pedig talán még legjobb formájában is kevés egy gyors kontrákra építő, szélsőiben reménykedő sztárcsapat támadójátékához - nemhogy úgy, hogy alig épült fel több hónapos sérüléséből. A Real helyzetének kilátástalanságáért tehát egyszerre volt okolható a gyenge formában játszó támadószekció, az alapvetően hibás és vereségre kárhoztatott taktika, valamint a kedvezőtlen alaphelyzet. A madridiak voltaképp csak abban dönthettek, hogy szépen halnak-e meg, avagy csúnyán - végül talán az előbbihez közelebb álltak, hála a szerencsének, Iker Casillasnak, illetve a barcelonai játékosok "jóindulatának". Ne feledjük ugyanis, a mérkőzés utolsó fél órájában (de még inkább Pedro 54. percbeli gólja után) a gránátvörös-kékek finoman fogalmazva sem fektettek túlzottan sok energiát a támadásépítésbe. Amikor pedig Marcelo egyenlített, kialakult az az eredmény, amely mindkét félnek messzemenően megfelelt: a Barcelona még mindig páholyban érezhette magát, a Real pedig látszólag szorossá tudta tenni a párharcot. Persze aki látta a visszavágót, tudja, hogy egy pillanatig nem volt kérdés a továbbjutó kiléte: eldőlt ez már abban a pillanatban, ahogy a madridiak 4-2-3-1-ben kifutottak a gyepre. A lehetetlen ugyanis létezik…