Bajnokok Ligája

Carrick volt a kulcsember Gelsenkirchenben - meccselemzés

  • Kele János
megosztom

Pazar játékkal győzött a Manchester United a Schalke ellen a BL-elődöntő első mérkőzésén, idegenben. De vajon ki volt a mérkőzés kulcsfigurája? Miben hibázott a Schalke? Miben nőtt ellenfele fölé a United?

Raúl, a Schalke, és Michael Carrick, a Manchester United játékosa küzd a labdáért a Schalke-Manchester United Bajnokok Ligája-elődöntő első mérkőzésépn.
Hiányzók itt is, ott is, játék csak ott - mondhatnák elkeseredetten a német szurkolók. És igazuk is lenne, hiszen csapatuk csapnivalóan játszott hazai pályán az esélyesebb United ellen, nem elég, hogy simán kikaptak 2-0-ra, de a különbség sokkal nagyobb is lehetett volna, ha a gelsenkircheniek kapusa, Manuel Neuer nem véd olykor szemkápráztatóan nagy bravúrokkal.

A Schalke-védelem nem tudta kiheverni Höwedes hiányát, a fiatal német bekk helyét a taktikai szerkezetben átvette ugyan Joel Matip, ám a pályán vajmi keveset tudott megmutatni azokból a képességeiből, amelyeket védekező középpályásként rendre megcsillogtat. Az angoloknál ezzel szemben szinte minden klappolt, kulcsjátékosaik közül mindössze Berbatov és Fletcher hiányzott sérülés miatt - sokat elmond a gyárvárosiak keretének mélységéről, hogy szinte minden probléma nélkül tudták pótolni a hiányzókat. A skót futógépet Giggs, a bolgár kilencest Hernández feledtette el szinte teljesen az angliai publikummal, ami még akkor is igaz, ha menten hozzá kell tennünk, mindkét „helyettes” más szerepkörben futballozott, mint elődje.

A United gyakorlatilag a kezdő sípszótól egészen a lefújásig dominálta a mérkőzést, egyetlen pillanatig sem volt kérdéses, hogy fogást találnak ezen az igencsak indiszponáltan játszó Schalkén. Jobban védekeztek, mint a németek (szinte levegőt is alig hagytak Edunak és Raúlnak), a középpálya minden szegletét uralták, támadásaik során pedig akár tucatnyi góllal terhelhették volna meg Neuer hálóját. Természetesen ezt nem csak és kizárólag saját, egyébként kivételesen ötletes taktikájuknak köszönhették - közre játszott ebben az is, hogy a királykékek több elemi hibát is elkövettek a játék folyamán.

Először is a csapatrészek között egyelőre nincsen meg a megfelelő összhang. Márpedig ez a jelenlegi futballban alapkérdés, hiszen ma már egyszerre kell támadni és védekezni, olyan csak a legelszigeteltebb bajnokságokban fordul elő, hogy sikeres lehet egy olyan csapat, amely nem a két játékstílus ötvözetét alkalmazza. Talán furcsa első hallásra, de a Barcelona sziporkázó játékának alapja is a stabil védekezés, amely a szinte tökéletes labdatartáson (hisz ne feledjük, legjobb védekezés a támadás), és az elvesztett labdák mielőbbi visszaszerzésén alapszik. Mesteri ötvözetét játszotta a tökéletes védekezésnek és a sziporkázó támadójátéknak a Benítez vezette, 2008/2009-es Liverpool is - a játék és a taktika kulcsa pedig az volt, hogy rendkívüli módon meggyorsították az átmenetet védekezés és támadás között. Hogyan tudták ezt elérni? Természetesen azzal, hogy a különböző csapatrészek szerves kapcsolatban álltak egymással, és a pályán sem választotta el őket 25 méternél több. Soha, semmilyen esetben!

A Schalkénél viszont nem ez volt a helyzet, holott Ralf Rangnick taktikája éppen a fentebb taglalt alapokon nyugszik. Abban az esetben azonban nem működik, nem is működhet a rendszer, ha nincsenek ún. összekötő kapcsok a csapatrészek között - a mai napon pedig senki sem tudott ennek a szerepkörnek megfelelni a hazaiak oldaláról. Az öt, jobbára védekezéssel megbízott játékos (Ucsida, Matip, Metzelder, Sarpei, Papadopulosz) és a csapat támadásért felelő részei között szinte semmilyen kapcsolat nem volt, Jurado nem tudott fazont szabni a gárda játékának, gyakorlatilag felőrölte őt az esztelen rohangálás a támadó és a védekező harmad között. A spanyol irányító hiába volt mindig úton, mindig éppen hiányzott valahonnan - tipikus hibája ez az olyan játékosnak, aki nincsen teljesen tisztában a saját feladatkörével, éppen ezért szinte mindig a rosszabbik megoldást választja.

A Schalke kapkodásának és a csapatrészek közötti nagy távolságnak köszönhetően a Manchesternek tengernyi ideje maradt arra, hogy saját támadásait szövögesse. A németek két tandemének (védekező-támadó) eltávolodását kihasználva Carrick és Giggs zavartalanul szervezhette a játékot - furcsa játéka a sorsnak, hogy mindkét játékos akkor tud igazán hatékony lenni, ha van ideje megfontolt döntéseket hozni a támadásvezetésben. A meccs kulcsfigurája tehát az a Carrick volt, aki gyakorlatilag üres emberként működött a középpályán: a Schalke rossz területelosztásának köszönhetően mindig szabad és megjátszható volt, gond nélkül be tudta tölteni azt a posztot a United taktikájában, amire a gelsenkirchenieknél sem Jurado, sem pedig Papadopulosz nem volt, nem lehetett képes.

Dőreség lenne persze azt állítani, hogy csakis a Rangnick-csapat hibáiból élt a manchesteri gárda, Ferguson ugyanis nem várt ötletességgel húzta elő cilinderéből a jobbnál jobb taktikai megoldásokat. A két szélsőhátvédet fantasztikusan kikapcsolta a játékból, ennek érdekében még Nanit is beáldozta - hiszen ne legyünk naivak, vegyük észre, hogy a portugál zseni a stabil védekezés miatt nem szerepelt a kezdőcsapatban. Park a baloldalon szinte az egész mérkőzés alatt (persze amíg játszott) sakkban tartotta az előrejátékban is veszélyes Ucsidát, miközben az eredendően jobbhátvéd Sarpei gyengeségében bízva Ferguson egy igencsak offenzív Fabio-Valencia jobboldalnak szavazott bizalmat.

Az ecuadoriról köztudott, hogy minden helyzetben kifelé cselez, ezzel pedig Sarpei rosszabbik lábára viszi rá a labdát - ha pedig ez nem sikerülne, máris ott van mögötte Fabio, akivel kényszerítőzhet, vagy apellálva a brazil remek bal lábára, beadást sikerülhet kiharcolni. Amellett, hogy ez a taktika támadásban is kulcsszerepet játszott a Unitednél, védekezésnek sem volt utolsó, kikapcsolta ugyanis a játékból azt az elemet, mellyel a Schalke gyakorlatilag földbe döngölte a címvédő Intert: a szélsőhátvédeket.

Végezetül pedig amellett sem szabad elmenni szó nélkül, hogy a Manchester tökéletesen megvalósította azt, amit a Schalke nem tudott: megteremtette a kapcsolatot a csapatrészei között. Rooney ezúttal is klasszikus 10-est játszott, gyakran változtatta helyét, ezzel pedig gyakorlatilag az őrületbe kergette az őrzésével megbízott Papadopuloszt - a görög fel is őrölte magát a kilátástalan szélmalom-harcban. Carrick, mint már említettem, mindig megjátszható volt, Giggs hatalmas rutinjának köszönhetően mindig jókor tűnt fel jó helyen (bár ennek ellenére csapnivalóan focizott a meccs jelentős részében), Park pedig állandó középre húzódásával teremtett létszámfölényt a pálya közepén. Ha ehhez még hozzá vesszük azt is, hogy Chicharito időnkénti jobbra tolódásával sikerült a bolondulásig megzavarni a hazaiak bal oldali védelmét, akkor máris szemünk elé tárul a manchesteri siker receptje.

Ugye, nem is olyan bonyolult játék a futball?

megosztom