Vélemény

Korszakalkotó El Clásicók következnek a BL-ben

Mourinho, a pszichotréner

  • Göbölyös János
megosztom

Irtózom a közhelyektől. Az El Clásico dömping kellős közepén mégis olyan elcsépelt mondatok jutottak eszembe, mint hogy a futballt gólra játsszák, a labdarúgás nem pontozásos sportág, a győzelmet nem kell megmagyarázni, vagy - tágabb értelemben - a cél szentesíti az eszközt. Túl a két Real Madrid-Barcelona szuperrangadón nyilván sokakban megfogalmazódtak hasonló, szakmainak korántsem nevezhető gondolatok, ráadásul a végeredményt sem kell feltétlenül ismerni ahhoz, hogy kibuggyanjon belőlünk egy-egy klisé.

Cristiano Ronaldo és Dani Alves fog kezet a Real Madrid-Barcelona spanyol Király Kupa-döntőn.
A látvány mindennél beszédesebb volt, úgy a bajnokin, mint a kupadöntőn. Nem történt más, mint amit reálisan várni lehetett, összeeresztettek két sztárcsapatot, melyek közül az egyik művészi, a másik mesteri szinten műveli a futballt, és az egyik irányzat kioltotta a másikat. Ezúttal a védőoltás bizonyult hatásosabbnak, a túlméretezett dózis annyira legyengítette a támadójátékra született ellenfelet, hogy az a meccs végéig képtelen volt regenerálódni.

A művészi hajlam elsorvasztása mestermunka volt - klasszikus kiadásban.

Eddig egyébként tökéletesen bejött a jóslat, miszerint a szenzációs négyesben nem csak fontossági sorrend létezik, hanem a színvonal is időrendben emelkedik. A La Liga aligha avathatott volna új bajnokot egy Real-győzelem esetén, ezért aztán José Mourinho feláldozta a bajnokit, de nem úgy, hogy odadobta koncnak a Madridot a Barcelonának. A szombati mérkőzésnek minden egyes mozzanata a szerdai kupadöntő jegyében telt, és annak sikerességét szolgálta. Még talán a kiállítás is…

A portugál az Inter edzőjeként már megmutatta, hogy miként lehet élét venni a katalánok pengés játékának, ha úgy tetszik, a BL-győzelmet jelentő taktikát próbálgatta a Bernabéu-ban is. Meredek húzás volt, hiszen a madridisták méltó visszavágásra készültek, nyomasztotta őket az a tudat, hogy három éve bucira veri őket is a Barca. Ronaldo egyenlítő gólja mindenestre megmentette Mourinhót a népharagtól, bár így is kapott rendesen. A legnagyobbat éppen egy Real-ikon, Alfredo di Stéfano rúgta bele, amikor azt nyilatkozta, hogy „a Barcelona volt az oroszlán, a Real pedig az egér, a Madridnak nincs arculata, a játékhoz való hozzáállása egyértelműen rossz”. Mou nyelt egyet, mást nem is tehetett volna, annyi tisztelet azért szorult belé, hogy ne mondja ki, amit gondol. Pedig nyilván ott volt a nyelvén, hogy egy ötszörös BEK-győztesnek, aki világsztárokkal futballozhatott, és Puskással felváltva rugdosta a gólokat, könnyű kritizálni, nem beszélve arról, hogy fél évszázaddal ezelőtt villogott, amikor nem csak a madridi, hanem az egyetemes futballnak is más volt az arculata, mint ma. Szóval, Mourinho tűrte a pofonokat, mert hitt abban, hogy minden csattanás egy nagy durranássá áll majd össze, akár már a négy nappal későbbi kupadöntőn. És bejött neki. Miután a bajnokin tökéletes diagnózist állított fel a katalánok betegesnek korántsem nevezhető, de gyenge pontot azért magában hordozó játékáról, a realitást félretéve kikevert egy reálos koktélt, és lenyelette azt Xaviékkal. Mesterien megmérgezte a művészetet. A zseniket megzavarta az agresszivitással feltuningolt defenzivitás, s bár a szünet után néhányszor sikerült nekik megbontaniuk a kettős fedezéket, idegileg belefáradtak a saját játékukba.

Itt tartunk most.

De vajon itt tart-e most a labdarúgás? Nem szeretném misztifikálni a kérdést, de szűk két héten belül kiderül. A két gigász között korszakalkotó BL-elődöntők következnek, és ezek a találkozók jócskán túlnőnek majd az el clásicók szintjén és jelentőségén. Ha ugyanis Guardiola beletörődik abba, hogy a pszichotrénerként verhetetlen Mourinho az egyszerű, bár kétség kívül tökélyre fejlesztett, a szó szoros értelmében taktikának nem nevezhető, de magasan képzett iparosokat, és lehetőség szerint egy iparművészt igénylő koncepciója megdönthetetlen, és bedől az újabb provokációnak, azzal nem csak az általa is felépített Barcelona-mítoszt hagyja lerombolni, hanem teret enged egy új irányzatnak. Olyan utat nyit meg az egyetemes futball előtt, amely ugyan sikerekkel van kikövezve, de uniformizálódásához vezethet. Akkor aztán tényleg igaza lesz Di Stéfanónak, azzal a különbséggel, hogy nem csak szeretett klubja veszíti el az arculatát, hanem a kizárólag az eredmény-centrikusságra, ezzel együtt a pénzgyártásra szakosodott elit is beáll a sorba, megpróbálja lemásolni a képletet, és mivel a többségnek ez sikerülni fog, a szórakoztató, kreatív játék eltűnik a stadionokból.

Addig persze lehet profitálni a látottakból, máris megvan a két El Clásico haszonélvezője, nevezetesen a Valencia és az Osasuna. A sors(olás) azt hozta, hogy a klasszikusok szünetében ők ketten lesznek a Real Madrid és a Barcelona ellenfelei, és ha valakiknek, akkor nekik most valóban esélyük van arra, hogy legyőzzék a történelmi BL-párharcra koncentráló, s ezáltal kulcsjátékosait nyilván pihentető ellenfelet.

Félreértés ne essék, a fenti gondolatok nem a ,,Special One” ellen fogalmazódtak meg bennem, ő a maga nemében zseni, mert játékosai segítségével ismét megoldott egy olyan problémát, ami eddig másnak nem sikerült. Csakhogy ezzel egy időben megfogalmazódott egy újabb kérdés: adható-e viszontválasz a Mourinho-féle filozófiára?

Pep Guardiola kivételes helyzetben van, ő felelhet erre először. Ő, akinek elvették a játékát, még melegében visszaszerezheti, csattanós választ adva ezzel a nagy durranásra.

A Real Madrid játékosainak szabálytalanságai a Barcelona ellen a Király Kupa-döntőn.

megosztom