Azt hiszem ezúttal tényleg nem túlzás a kijelentés, hogy remek hangulat uralkodik a Papp László Sportarénában a divíziós I-es jégkorong világbajnokságon. A magyar csapat eddigi két mérkőzése (szinte) teljesen telt ház mellett zajlott, ráadásul igazi szurkolással fűszerezve. Azt eddig is sokfelé tapasztaltam, hogy a fanatikus magyar szurkolók nagyon kitartóak csapatukért, de a lelkesedés általában megreked a „B”-közép szintjén. A magyar hoki elmúlt évtizedének sikerei és ez az igazán szerethető csapat azonban most elérték azt, hogy ezúttal tényleg a teljes lelátó szurkoljon a csapatnak.
Már az is kalaplengetést érdemel, hogy a hokit szerető magyar közönség a mieink meccsén kívül más találkozókra is kíváncsi, ami jól jelzi, hogy nem csak a csapat, de a jégkorong, mint sportág szeretetében is sokat léptünk előre. Mindkét este során nagy élmény volt az, hogy az Aréna felé közeledve szinte mindenkin megtalálható volt valamilyen jellegű magyar ereklye. Vagy hoki mez (az emberek kb. 30%-án) feszült az embereken vagy egyéb más szurkolói kellék (sapka, zászló, stb.) pompázott rajtuk piros-fehér-zöldben. A mezek esetében pedig jó érzés volt látni, hogy nem NHL csapatok sztárjai lettek klónozva, hanem tengernyi Palkovics, Sofron vagy Ladányi mezbe öltözött fiatal kelt útra a helyszín felé.
A szurkolók mennyisége tehát adott volt a holland és a dél-koreai meccs előtt is, a buzdítás minősége azonban mindig kérdéses. Ezúttal ezzel sem volt gond (én nem is vártam mást amúgy), hiszen végig, 3x20 percen keresztül zúgott a „Hajrá magyarok!”. A kevésbé közismert hokis rigmusokat ugyan főként a „B-közép” tolta, de a mindenki számára jól ismert szurkolásoknál az Aréna teljes közönsége beszállt. Hátborzongató érzés volt látni például Dél-Korea ellen a hétfői találkozón, ahogy három perccel a lefújás előtt a 8000 néző fele (!!) ugrál ritmusosan az „Aki ugrál büszke magyar”-ra. És itt nem csak az alsó szektorokban lévőktől láthattuk ezt, de a legfelső karéj teherbírását is letesztelték ezekkel a mozdulatokkal a szurkolók.
Nem tudom, hogy kinek az ötlete volt - bár lehet, hogy korábban már máshol is alkalmazták, én magam most szembesültem vele először - hogy a Republic együttes "Repül a bálna" című dalának „Még-még-még-még-még, ennyi nem elég” című refrénjét minden magyar gól után lejátsszák. A közismert szám telitalálat, abszolút ül, így most már, ha nem is szólna a hangszóróból, a közönség akkor is énekelné. A Republic amúgy jól felhasználható a szurkoláshoz, ugye emlékeztek még a ’95-ös női kézilabda-vb „Szállj el kismadár” című nótájára… Aki pedig nem tudná, hogy most melyik számról van szó, a pénteki spanyol és a szombati olasz meccs előtt átveheti a tanagyagot az alábbi videóból:
A két évvel ezelőtti zürichi élmény (a Kanada elleni 0-9 utáni fantasztikus ünneplés) egy kicsit más dimenzió, ahol az „A”-csoport különleges aurája miatt volt talán mámorosabb a hangulat. Az ottani szurkolói élmény azonban úgy tűnik, itthon még fokozható lesz. Most jóval nagyobb táborral élhetünk át végre egy olyan szurkolást, ahol mindenki bele adja a lelkét az össznépi ünneplésbe, és nem csupa „potyautas” jön ki a csarnokba, aki a mások által keltett hangulatot szeretné élvezni.
Én a magam részéről egyetlen kis apró dolgot hiányolok a szurkolásból: a válogatott foci meccseken jól működik az, amikor a lelátó egyik fele hangos „hajrá” kiáltására a túloldal „magyarok”-kal válaszol. Amely hangszint a tágas (atlétika pályás) Puskás Ferenc stadionban szinte elvész, az itt az Arénában elementáris erejű lehetne, hiszen szurkolásra fogékony emberanyag van rá bőven, csak el kéne indítani ezt a típusú szurkolást is.