Legendák

84 éve született a Száguldó Őrnagy

  • Maruzsa István
megosztom

A legjobb volt. Húszas évei elején már kész játékos, a nemzeti csapat kapitánya, vezére. Talán kicsit bohém. Majdnem mindent megnyert, amit magyarként megnyerhetett. Azután újra kellett kezdenie szinte az alapoktól, már félig-meddig spanyolként. Ott is a csúcsra ért, és évekig ott is tartotta magát. Kőkemény profiként. Edzőként is nagyot alkotott, és mindenütt a világon ódákat zengtek, zengnek róla, a tudásáról, az emberi tulajdonságairól. Puskás Ferenc a leghíresebb magyar.

Puskás Ferenc a legnagyobb magyar a Budapesti Honvéd játékosakéntBudapesten született, édesapja egyéves korában lett a Kispest alkalmazottja, ekkor költöztek a kispesti pálya melletti ún. városi házakba, amelyek helyén ma a Honvéd edzőpályája van. Itt töltötte a gyermekkorát, itt kezdte a labdarúgást is. A nyolc társasházban több mint száz gyerek lakott, akik közül a legtöbben a focival múlatták az időt. Köztük Puskás - ekkor még Purczeld, később magyarosították a nevet - „Öcsi” és Bozsik József is.

A másfél évvel idősebb „Cucut” tizenkét éves korában, amint elérte a szabályok szerinti korhatárt, leigazolta a Kispesti AC kölyökcsapata. A kis Puskás ezt látva addig könyörgött a klub intézőjének, míg hamis igazolással, Kovács Miklós néven be nem vették a csapatba.

A felnőttek között 1943 őszén mutatkozott be, és nemsokára bejátszotta magát a kezdő tizenegybe. Hamarosan állandó csapattag lett mellette Bozsik is, aki ugyan hamarabb debütálhatott, de első meccse nem sikerült túl jól, ezért egy ideig még tartalék volt. A felnövő fiataloknak is köszönhetően az addig kiscsapatnak számító Kispest fokozatosan erősödött, és egyre jobb eredményeket ért el a bajnokságban.

Mindössze 18 évesen, 1945-ben Gallowich Tibor beválogatta és a második világháború utáni második válogatott mérkőzésen, augusztus 20-án Ausztria ellen pályára is lépett. A 12. percben megszerezte első gólját is: Zsengellér Gyula „Rúgd be, Öcsi!” felkiáltással hozta kihagyhatatlan helyzetbe.
Miután két évig édesapja irányította a Kispest csapatát, a klub 1947-ben leszerződtette Guttmann Bélát, aki azonban csak rövid ideig dolgozott itt, mivel Puskás „megbuktatta”. A Győr elleni mérkőzésükön csapattársa, Patyi Mihály nagyon durván játszott, ezért Guttmann le akarta hívni, de „Öcsi” rászólt a társára: „Itt maradsz!” Patyi maradt, az edző pedig - látva, hogy nincs tekintélye - ment. Mivel ekkoriban nem ez volt Puskás első ügye, büntetést kapott, ami feltehetőleg jót tett neki.

Az 1949-50-es idényre a KAC kinőtt kiscsapati státuszából, bajnoki címet szerzett. A következő szezontól pedig már minden értelemben nagycsapat lett: hadügyi irányítás alá került, ide vezényeltek egy sor kiemelkedő játékost (pl.: Grosics, Kocsis, Budai), ezzel létrehozva a világ egyik legerősebb csapatát. Ennek (is) köszönhetően eljöttek a klub legsikeresebb évei, melyek alatt 1955-ig összesen ötször lettek bajnokok.

A nemzeti együttes irányítását 1949 januárjában Sebes Gusztáv vette át, aki úgy döntött, fiatalokra építi a csapatot. Elkezdte tehát összerakni a majdani Aranycsapatot, melynek gerincét a Honvédból és az MTK-ból válogatta össze. Ambiciózus tervei voltak: az olimpiát és a világbajnokságot is meg akarta nyerni. Az Európa Kupa és barátságos mérkőzéseken elkezdtek jönni a sikerek, melyek jó felkészülést biztosítottak az 1952-es ötkarikás játékokra.

Puskás néhány héttel az olimpia előtt elveszítette édesapját, de a játékokon természetesen részt vett. A selejtezőben Romániával találkoztunk, és nehézkesen nyertünk 2-1-re. A főtáblán először az olaszok következtek, akik már 27 éve nem kaptak ki tőlünk. Ezúttal azonban már nem volt sok esélyük, 3-0-ás győzelemmel léptünk tovább. A Törökország elleni negyeddöntő szintén nem ígérkezett könnyűnek, ennek ellenére az volt: sima 7-1 lett a vége a javunkra, „Öcsi” két gólt lőtt. A döntőbe jutásért Svédországon kellett túljutnunk, ezt egy szintén nagy különbségű 6-0-val meg is tettük, Puskás egyszer talált be. A fináléban Jugoszláviával játszottunk, és a tét rányomta a bélyegét a meccsre. Puskás az első félidőben tizenegyest hibázott, ezzel nehéz lélektani helyzetbe hozva a csapatot. A második játékrészben aztán ő és Czibor is gólt szereztek, a 2-0-ás végeredménnyel pedig megszereztük az olimpiai bajnoki címet!

A következő fontos találkozó az 1953-as Anglia elleni vendégszereplés volt. A labdarúgás feltalálóit addig még egyetlen a Brit-szigeteken kívülről érkező csapat sem tudta a Wembley-ben legyőzni, a mieinknek azonban sikerült! Puskás Ferenc két gólt szerzett, és remekül irányította a csapatot a 6-3-ra megnyert találkozón, amelyet az angol sajtó már napokkal előbb „Az évszázad mérkőzése”-ként emlegetett. Becsületükre válhat, hogy a vereség után is megtartották ezt a jelzőt a mai napig. A magyar csapatra pedig újakat aggattak: „Magic Magyars”-ként hivatkoztak rájuk, Puskásról pedig mint „Galopping Major”-ről, azaz „Száguldó Őrnagyról” írtak. Nem véletlenül, hiszen egyik legfontosabb tulajdonsága robbanékonysága volt. Tíz méteren szinte bárkit lefutott. Emellett persze bal lábbal tökéletesen - a legendák alapján értsd: TÖKÉLETESEN - kezelte a labdát, óriási lövőereje volt, remekül látott a pályán, és rendkívül kreatívan játszott.


Ilyen eredmények után a közvélemény - főleg a magyar - arra számított, hogy az Aranycsapat megnyeri az 1954-es vb-t. Jól is indult a torna, Dél-Koreát 9-0-ra, az NSZK-t 8-3-ra győztük le. Utóbbi mérkőzésen viszont Puskás megsérült, úgy tűnt, több hétre kidőlt. A csapat így nélküle jutott tovább a negyeddöntőből Brazília (4-2), az elődöntőből pedig Uruguay (4-2) - az előző világbajnokság két döntőse - ellen. A fináléba jutást ráadásul csak hosszabbításban sikerült kiharcolni a gárdának, ami valószínűleg sok energiát emésztett fel. Puskás pályára lépett ugyan a döntőben, de lehet, hogy nem volt teljesen egészséges. A fáradtság is kijöhetett az együttesen, amely az NSZK elleni újabb találkozót már 3-2-re elveszítette annak ellenére, hogy csapatkapitánya kétszer is betalált. Igaz, második gólját les miatt – a németek utólagos beszámolói alapján – tévesen nem adták meg. Ezzel az ezüstérmet szereztük meg a világbajnokságon.

Az Aranycsapat elveszítette ugyan egyik legfontosabb mérkőzését, de a következőkön hosszú győzelmi sorozatot építettek fel. „Öcsi” formája azonban lassan egyre romlott. Hízásnak indult, értelemszerűen lassult is, megelégedett sztárnak bélyegezték. Sokak szerint, ha ez így folytatódott volna, egy-két éven belül visszavonul. Azonban nem így lett!

1956 őszén a Honvédnak BEK-mérkőzést kellett volna játszania a spanyol Bilbaoval. Budapesten a forradalom miatt erre nem kerülhetett sor, így az első találkozót idegenben, a másodikat semleges pályán, Brüsszelben rendezték meg. A kispesti csapat 6-5-ös összesítéssel kiesett a sorozatból. A játékosok azonban nem tértek vissza Magyarországra, hiszen sok pénzzel kecsegtető külföldi túrára kaptak meghívásokat. Az MLSZ-szel folytatott hosszas huzavona után végül pályára léptek Dél-Európa és Dél-Amerika több nagy klubja ellen. 1957 tavaszán aztán Bécsbe utaztak vissza, hogy eldöntsék, hazatérjenek-e. Puskás különösen rossz híreket kapott, hiszen a portya alatt a hazai vezetés és a sajtó őt tette a szerintük engedély nélküli túra lebonyolításának főkolomposává, elferdített cikkek sorozatával pedig szembeállították vele a közvéleményt is. Ráadásul a szövetség egyéves eltiltással fenyegette, aminek hatására végül úgy döntött, kint marad.

A FIFA emiatt az MLSZ kérésére két évre eltiltotta, amiből másfelet kellett letöltenie. Ezalatt pályára lépett ugyan néhány gálamérkőzésen, de idővel sehova nem merték meghívni, mert a nemzetközi szövetség súlyos büntetésekkel fenyegette meg a klubokat. Puskás tehát nem nagyon tudott edzeni, tovább hízott, teljesen formán kívül került.

A Honvéd egyik korábbi vezetője, Östreicher Emil (aki az ’56-57-es túrát megszervezte) nagy nehezen rábeszélte a Real Madrid elnökét, Santiago Bernabeut, hogy szerződtesse le a balösszekötőt. „Öcsi” tehát edzhetett, pénzt is kapott, de hihetetlenül messze volt a csúcsformájától. Azonban óriási munkával néhány hónap alatt leadott 18 kilót, és játékra kész állapotba került. Első szezonjában rögtön BEK-győzelmet ért el, de a döntőn nem játszott, mivel edzője, Luis Carniglia egy állítólagos sérülése miatt nem játszatta. Amikor ezt a klubelnök - aki ekkorra már boldog volt, hogy szerződtette Puskást - megtudta, kirúgta a szakvezetőt. „Öcsi” másodszor is edzőt buktatott…

A bajnokságban másodikak lettek a Kubala-Kocsis-Czibor-féle Barcelona mögött, a gólkirályi címet pedig a madridi csapattárs, Di Stefano nyerte, méghozzá úgy, hogy az utolsó fordulók egyikében Puskás ziccerből passzolt neki egy labdát, pedig utolérhette volna a góllövőlistán. Ezzel viszont elérte, hogy a legnagyobb sztárnak számító csapattárs is befogadja.

A következő szezonban aztán már ő lett a spanyol gólkirály, és a BEK döntőjébe is újra bejutott a csapattal, ahol élete egyik legjobb teljesítményét nyújtotta: négy gólt lőtt az Eintracht Frankfurtnak (7-3), amivel azóta is csúcstartó az egy döntőmérkőzésen elért találatokat tekintve.


1961-ben „csak” a bajnoki cím jött össze, a BEK-ből a Barcelona kiejtette őket, a döntőt pedig a Guttmann Béla vezette Benfica nyerte. A portugál csapat egy év múlva ismételt, ezúttal megint Puskásék voltak a finálé másik résztvevői, és ő hiába lőtt mesterhármast, 5-3-ra kikaptak. Ugyanezen a nyáron a spanyol válogatottba is meghívást kapott, négy találkozón, közte három világbajnoki csoportmérkőzésen lépett pályára. Gólt nem szerzett, két vereség mellett egy győzelemmel búcsúztak, de „Öcsi” - ekkor már „Pancho” - találkozhatott a magyar válogatottal.

1966 után már nem játszott tétmérkőzéseket a Madridban, összesen öt bajnoki címet és három BEK-győzelmet szerzett a csapattal. Hivatalos búcsúmérkőzésére 1969-ben került sor.

Eddigre már elkezdte edzői karrierjét a Hercules Alicante-nál, majd dolgozott Kanadában is a beinduló Észak-amerikai Ligában, amely azonban egy év után csődbe ment. Egy szezont töltött a spanyol Alavés-nél, majd szakvezetői pályafutása legsikeresebb időszaka következett.

1970-től vette át a gyakorlatilag amatőr görög Panathinaikoszt, amellyel első szezonjában rögtön a BEK döntőjébe jutott. Ott ugyan vereséget szenvedtek a Johann Cruyffal felálló Ajaxtól, de így is a görög klubfutball legnagyobb nemzetközi sikerét érték el. A következő években rendre a tabella elején végeztek, 1972-ben bajnoki címet is szereztek.

Következő két állomáshelyén nem töltött sok időt. 1975-ben ismét Spanyolországban dolgozott, de a Real Murcia-nál semmit nem tudott kezdeni a játékosanyaggal, néhány hónap után távozott. A chilei Colo Colonál pedig eleve csak rövid ideig tartó megbízást vállalt.

Ezután Szaúd-Arábia szövetségi kapitányi pozícióját kapta meg, melyet korábbi csapattársával, Riallal együtt töltött be. Saját elmondása szerint a minimális infrastrukturális elvárások sem voltak meg, és elkezdték ugyan szervezni a futballéletet, de egy év után végül együtt távoztak. Újra Athénba települt át, ezúttal az AEK csapatához, amellyel gyakorlatilag megnyerte a bajnoki címet, de két találkozóval a szezon vége előtt lemondott, mert a vezetők egyre többször szóltak bele a dolgába. Megint vállalt egy megbízást az arab világban, az egyiptomi Al-Naszr edzője volt kisebb megszakításokkal (Dél-Amerikába „ruccant ki” kétszer) 1979-86-ig. Volt olyan időszak, amikor Hidegkuti Nándor Kairóban dolgozott, így ekkoriban évente többször is tudtak találkozni. A klubedzői pályafutását Ausztráliában fejezte be, ahol a görög származású helyiek csapatát, a South Melbourne-t edzette, és vezette bajnoki címre illetve kupagyőzelemre.

Kiemeltük ugyan, hogy néha régi magyar ismerőseivel is tudott találkozni, de családja, spanyol és görög barátai szerint mindig, mindenhol szívesen látta a magyarokat. Bárki kért tőle segítséget, megtette, amit tudott. Di Stefano szerint „olyan volt a magyaroknak, mint egy nagykövetség. A pénzét rájuk költötte.” Emellett a politikai viszonyok is folyamatosan változtak a 20. század második felében, így 1981-ben végre hazatérhetett néhány hétre. Ezt követően évente járt Magyarországon, míg a rendszerváltozás után, 1991-ben végleg haza nem települt.


Ettől kezdve hivatalosan is a magyar labdarúgás arca lett, a válogatottat rendre elkísérte külföldi útjaira, és mindenütt nagy örömmel fogadták. 1993-ban, amikor már eldőlt, hogy Jenei Imre nem tudja kivezetni a csapatot az EB-re, és lemondott, a szövetség felkérte a magyar válogatott vezetésére. Négy mérkőzést vállalt, hármat elveszített, egyet megnyert. Természetesen senki nem kárhoztatta még az Izland elleni vereségért sem, neki mindenki elhitte, hogy ez a gárda ennyire volt képes.

A ’90-es években magyar és nemzetközi kitüntetések sorát kapta meg. Közben még évekig ő volt az MLSZ „reklámarca”, de észrevehető volt, hogy szellemi állapota egyre romlik. Az Alzheimer-kór egyik változata támadta meg a szervezetét, aminek hatására sajnos teljesen leépült. Utolsó éveiben a Kútvölgyi kórház állandó lakója lett, 2006. november 17-én hunyt el. Még életében róla nevezték el az egykori Népstadiont, halála után pedig azt a budapesti utcát, ahol a Bozsik Stadion található.

megosztom