Mert bizony akárhogyan csűrjük-csavarjuk is a dolgokat, a csapatutasítás intézménye már a Formula-1 hőskorában is jelen volt. Már az ’50-es években bevett gyakorlatnak számított, hogy minden csapatnak megvan a maga házi menője, akiben bízik, és akivel meg szeretné szerezni a világbajnoki címet – azért sem érdekeltek sok mindenkit az úgynevezett „segédpilóták” eredményei, mivel egészen 1958-ig nem hirdették meg a konstruktőri világbajnoki trófeát. 1956-ban történt az eset: a már akkor legendásnak számító Juan Manuel Fangiónak csupán pontot kellett volna szereznie a bajnoki elsőséghez az idényzárón, ám az argentin rekordbajnok autójában rakoncátlankodott a kormánymű. Pechjére a futamot éppen egyetlen riválisa, a csapattárs Peter Collins vezette - s úgy tűnt, az angol simán megszerezheti a bajnoki címet. Akkoriban még létező lehetőség volt, hogy egy csapaton belül cserélgessék a versenygépet a pilóták, természetesen a futam végén megkapott pontok arányos elosztása mellett. Fangio annak rendje és módja szerint kiment a boxba, hogy ott majd a harmadik számú versenyző, Luigi Musso átadja neki az autóját - ám legnagyobb meglepetésére nem az olasz jelent meg, hanem Collins, aki első helyét adta fel az argentinért. Fangio a pilótacserével együtt is harmadik lett, megfelezte a pontokat, és bajnok lett. Bajnok lett, mert a Ferrari (és érdekes módon Collins is) őt szerette volna bajnoknak látni - és ebben az akkori közvélemény nem látott semmiféle kivetnivalót.

Nem bizony, mert nem is láthatott - a Formula-1-ben ugyanis alapigazság: akié a pénz és az autó, az szabja meg, melyik pilótának mi a feladata. Úgy működik ez, mint bárhol másutt a világon, bármelyik másik munkahelyen: a főnök fizet, így az ő joga (és kötelessége) megmondani, melyik beosztottjától mit vár el. Ha a Ferrarinál történetesen azt várják el Massától, hogy engedelmesen félrehúzódjon, amikor Alonsót látja közeledni a visszapillantó tükrében, akkor a brazilnak kutya kötelessége eleget tenni a kérésnek. Annál is inkább, mivel a számára sem zsákbamacska már a helyzet a vörösöknél - a tavalyi Német Nagydíjon azt hiszem mindenki számára világossá tette a csapatvezetés, hogy a kétszeres világbajnok Alonsót tekinti vezérbikának az istállónál.

Abban tehát megegyezhetünk, hogy a csapatutasítás eszköze nehezen nevezhető szabálytalan eszköz bevetésének vagy éppen csalásnak. Talán azt is sikerült bebizonyítanom, hogy a csapatoknak joguk van saját döntéseket hozni a saját világbajnoki esélyeikkel kapcsolatosan. Számomra úgy tűnik, a csapatutasításhoz nem elsősorban az azt használó istálló gerinctelensége vagy aljassága szükséges - a szurkolókat felbőszítő, előre megbeszélt helycserék alapjául néhány túlságosan is gyenge akaratú, határozatlan versenyző viselkedése szolgál. Vegyük példának a veterán Rubens Barrichellót: a mostanság a Williams szurkolóit boldogító brazil korábban hat szezont húzott le a Ferrarinál Michael Schumacher másodhegedűseként (2002 után hivatalosan persze nem lehetett az). Mikor 2000-ben a Stewarttól Maranellóba távozott Rubens, pontosan tisztában volt azzal, hogy mi lesz a feladata: segítse minél jobban Schumachert, hogy a német végre képes legyen megnyerni a bajnoki címet az 1979 óta csak szenvedő Scuderiának. A brazil feladatköre tehát világos volt: csakúgy, mint Irvine-nak, neki is kötelessége volt Schumi mögött haladnia, ha a német is versenyben volt még. Ne feledjük, 2000-et írunk, a jelenség elfogadott, és nincs is ok a titkolására…

A gond ott kezdődött, hogy Barrichello belement ezekbe a feltételekbe. Hogy hallgatólagos, szóbeli megállapodásról volt-e szó, vagy írásban is rögzítették a brazil munkaköri kötelességeit, azt természetesen nem tudom - ám ez voltaképpen nem is lényeges. Barrichellót nem ejtették a fejére, már akkor is rutinos versenyzőnek számított, pontosan tudta mire kérik fel a Ferrarinál. Mégis belement, ha úgy tetszik, eladta saját magát, az álmait, a potenciális világbajnoki sikereit.

Pontosan ez a helyzet most Massánál is: a kis brazil pontosan tisztában van vele, hogy a Ferrari nem vele szeretné visszahódítani a bajnoki címet 2007 után. Ha voltak is illúziói a tavalyi szezon elején, amikor Alonso csatlakozott a maranellóiakhoz, azoknak a 2010-es hockenheimi versenyen szerte kellett foszlaniuk - és ne legyen kétségünk felőle, szerte is foszlottak. Massa azonban maradt, nem csapott az asztalra, nem ment szembe a csapat döntésével, hanem inkább csendben asszisztált hozzá. Az eredmény pedig az lett, hogy a 2011-es év első futamán máris be kellett hódolnia a mögötte érkező Alonso előtt.


Kevesen emlékeznek rá talán, de miután Button Massa előzése közben levágott egy kanyart, a Ferrari hihetetlenül gyorsan cselekedett, és azonnal a háttérben kolbászoló Alonso mögé parancsolta Massát. Kétszeresen is jónak bizonyult a húzás: egyrészt sikerült gond nélkül kicserélnie két pilótáját a maranellóiaknak (hiszen a többség Button kanyarlevágásával volt elfoglalva), másrészt pedig a rossz rajtja miatt Massa mögé kerülő Alonso futhatta tovább a saját versenyét, nem ragadt be senki mögé. Zseniális húzás vagy gyomorforgató becsapása a szurkolóknak? A minősítés voltaképp felesleges. A jelenség létezik, van létjogosultsága, és nem is fog egyhamar megszűnni. Akkor meg minek álszenteskedni?