Forma-1

Csak egyszer nyert, mégis igazi legenda lett - Jean Alesi

  • Kele János
megosztom

Még mindig dübörög az F1-es holtszezon, ami nem is lenne különösebben nagy baj, ha közben értékelhető híreket is kapnánk a csapatok háza tájáról. Mivel azonban nem történik semmi, ismét megidézem kicsit a múltat.

Jean Alesi és Gerhard Berger a Ferrari pilótái az 1995-ös brazil nagydíj előtt
Legendává válni sokféleképpen lehet - pontosan olyan sokféleképpen, amilyen sokszínű a Formula 1 legendáinak igen terebélyes tablóképe. A tehetség, a karizma, a siker önmagában még nem elég, ennél sokkalta többet kell birtokolnia annak, aki az örökkévalóság lapjaira kívánja megírni életének történetét. Induló sorozatunkban olyan, kevéssé sikeres és megbecsült versenyzők karrierjét vesszük górcső alá, akik bár sohasem döntögettek szakállas rekordokat, valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mégis szívünkbe véstük a nevüket.

Mert, hogy Jean Alesit mindenkit szerette, az olyan evidencia, melyet a képzeletbeli Formula-1 vizsgán mindjárt a definíciók és a tételek között kérdeznének vissza. Nem lett világbajnok, még futamot is csak jókora mázlival tudott nyerni (egyetlen egyet), ám valamilyen földöntúli erőnek köszönhetően mégis olyan érzelmeket tudott kiváltani a szurkolókból, amit sok más, futamgyőzelmek garmadáját szállító pilóta sohasem. Alesit mindenki szerette, és Alesi is szeretett mindenkit - a romantikus tekintetű francia lovagnak ez volt talán a legnagyobb hibája. Hiányzott belőle az a fajta kegyetlenség, amely Sennát a halandó versenyzők fölé emelte, nem volt olyan gátlástalan, mint Schumacher, nem volt olyan gépies, mint Prost, és nem volt akkora istenáldotta tehetség, mint Mansell. Mégis, megvolt benne az a fajta karizma, mely a mai Formula 1-es mezőnyből mindössze két pilótában található meg: egyéniség volt, a maga őszinte és csodálatos módján versenyzett, és az egyik utolsó mohikán volt, akiknek az elvei, a tisztessége és az álmai még többet jelentettek holmi világbajnoki címeknél.

1989-ben, Formula-3000-es bajnokként mutatkozhatott be a Cirkuszban, Ken Tyrrell és Harvey Poslethwhite autójában. Az egykoron Stewarttal Vb-címet ünneplő Tyrrellék már jóval túl jártak azon a bizonyos zeniten, ám a fiatal franciát ez csöppet sem zavarta - debütáló versenyén, hazai pályán a negyedik helyre repítette korántsem világverő technikai adottsággal megáldott autóját. A nagy öreg Ken még egy szezonra meg tudta tartani Alesit, hogy a franciák csiszolatlan gyémántja megsokszorozza az árát phoenixi és monacói második helyének köszönhetően. A nagyszerű eredmények dacára, már ekkor érezni lehetett: valami nem stimmel Alesivel.

Közvetlen volt, kedves, nem volt egy rossz szava sem a riválisokra. Nem tűzött össze Sennával, jóban volt Mansellel és példaképként tekintett mindenki „Professzorára”, a nagy Alain Prostra - mindez nem volt éppen összhangban a kor szokásjogával. Mindenki látta, hogy Alesi nagy versenyző lehet, mégis hiányzott valami a szimpatikus francia személyiségéből és eredménysorából is: utóbbiból a győzelem, míg előbbiből a mindent elsöprő győzni akarás. Mit mondjunk, nem éppen független dolgok ezek egymástól…

Ekkor még persze nem sok Alesi-drukkert aggasztottak a fentebb taglalt hiányosságok, sőt, miután 1991-re igazi topcsapatok udvarolták körül kedvencüket, úgy vélték, csak idő kérdése mikor szerzi meg első sikerét a francia. Ha tudták volna, mennyit kell még kiböjtölniük… Akkor is kitartottak volna kedvencük mellett, hisz Alesi más volt, érte aztán igazán lehetett rajongani. 1991-re őt hívta a gyengécskének tűnő, de a Renault-val együtt nagyon fogadkozó Williams, és több mint tíz éve a bajnoki címre áhítozó Ferrari - Alesinél nem is lehetett kérdés, hol folytatja pályafutását. A Scuderia ugyanis gyermekkori szerelem volt, méghozzá első látásra, s a kis francia többé nem is ábrándult ki. Ráadásként ott volt mellette a gigász, egy nemzeti hős, akin kölyökkori rajongással csüngött: az akkor már háromszoros világbajnok Alain Prost.

Kétség sem fér hozzá, Alesi rosszul döntött - ez legalábbis a hivatalos verzió. Ha azonban jobban belegondolunk, nem is dönthetett volna jobban. Megtalálta a helyét a világban, a családot, a közeget, ahová mindig is vágyott. Valósággal rajongott a tűzpiros csodaautókért - a tifosi pedig nagyon tudott lelkesedni az őszinte és önzetlen rajongásért. Túlzás lenne azt állítani, hogy ferraris évei hemzsegtek az eredményektől. A maranellói istálló hosszú történelmének legválságosabb évei forrtak össze Alesi nevével, ám a szurkolók ennek ellenére megőrültek a franciáért - hát kell ennél nagyobb bizonyíték arra, hogy legendás pilóta volt? 1991-ben ráadásul eltűnt mellőle az idol, Prost, akiben egyébként maga Alesi is csalódott: ő sosem nevezte volna traktornak a Ferrarit, ebben biztosak vagyunk, inkább lelakatolja a száját, és elbújik Berger overraljába, de szeretett csapatát nem veszi a nyelvére.

1992-ben például minden idők legócskább Ferrariját volt "szerencséje vezetni" - már persze abban a néhány körben, amit kibírt alatta a versenygép egy futamon. Egy rossz szó nem sok, annyi nem hagyta el a száját, miközben a sokat kereső, ám cserébe semmit nem mutató Ivan Capelli úgy hisztizett, mint egy zselézett hajú portugál, ha hozzáérnek a bicepszéhez.

Mondhatnánk, hogy Alesi tragédiája az volt, hogy rosszkor volt rossz helyen, ám ő alighanem másként vélekedik erről: Bergerrel például minden idők egyik legközkedveltebb párosát alkották Maranellóban, annak ellenére, hogy győzniük csak elvétve sikeredett. Nem kell nagy bölcsnek lenni tehát, hogy belássuk: ebben a két fickóban valami olyasmi rejtezett, ami kevés másik versenyzőben a mezőnyben.

Az élet tehetséges forgatókönyvíró, számtalanszor bizonyította már: utolsó maranellói szezonjában, 1995-ben megajándékozta Alesit pályafutása egyetlen győzelmével. Vajh, ha össze tudnánk számolni, hányszor esett szét már alatta az autó döntő pillanatokban ezt megelőzően… „Alesi a pilóta, aki mindig képes lenne nyerni, ám sosem sikerül neki” - hangzott a közvélekedés akkoriban. 1995-ben, Kanadában azonban megszakadt a sorozat. Utolsó ferraris szezonjában egészen versenyképes autót raktak alá Maranellóban, s ennek, valamint a szerencsének köszönhetően révbe ért a kis francia: Schumacher utcahossznyi előnye birtokában már hátradőlt, ám a váltó megviccelte a fiatal németet, Alesi pedig élt a lehetőséggel - összejött neki az, amiről már mind azt hittük, sosem sikerülhet, a győzelem.


A Nürburgringen aztán majdnem ismételt Alesi, ám egy Michael Schumacher nevű, akkoriban igencsak arrogáns versenyző nem hagyta beteljesedni minden tifosi álmát. Alesi száraz gumikon indult el a még nedves pályán, így mikor két kör elteltével az egész mezőny kivonult a boxba a száradó pályát látva, a ferraris fél körös előnyben találta magát. Schumi azonban nem adta fel, a hazai drukkereinek hangorkánjától kísérve őrületes tempót diktált, s az utolsó kanyarok egyikében bedugta Benettonjának orrát Alesi mellé - a kis francia pedig tehetetlen volt. A tifosik őrjöngtek, valósággal átkozták, holott ekkor már tudni lehetett, hogy a következő szezontól őket erősíti majd. Alesi tehát búcsút intett gyerekkori szerelmének, a Ferrarinak és megkezdte karriere utolsó szakaszát - gyakorlatilag elvárások és nyomás nélkül versenyzett, hisz a nagy cél már összejött, a győzelem megszületett.

A Benettonnal talán még nyerhetett volna (az enstone-iak 1996-os konstrukciója nem sikerült rosszra), ám két közepesen sikerült szezon után elváltak útjai Flavio Briatore együttesétől - a még mindig nagy tisztelettel és rajongással körülvett Alesi a Sauberhez szerződött. A következő néhány évben a középmezőny maradt a realitás, és ezen az sem változtatott, hogy 2000-ben újra összeállt a Professzor-Alesi páros a Prost-Peugeot-nál. Jean Alesi szép csendesen kikopott a Formula 1-ből, ám a visszavonulása is olyan volt, mint egész karrierje: nélkülözte a felesleges csillámport és allűröket - őszinte volt és egyszerű.

Igen, Jean Alesi legendás pilóta volt. Nem az eredményei, még csak nem is a zsenialitása okán - ő egyszerűen sokkal többet tudott annál, mint nagyon gyorsan autót vezetni. Egyike volt azon kevés versenyzőnek, aki megőrizte őszinteségét és nyíltságát ebben a rútul elanyagiasodó sportágban, sőt arra is képes volt, hogy az anyagi és a szakmai sikereket alárendelje álmainak. Ki tudja, lehet több világbajnoki címet is kukába dobott az 1991-es Williams-szerződéssel együtt, ám visszatekintve már mi is tudjuk: ő sokkal többet nyert, mint néhány vacak bajnokságot. A szurkolók osztatlan szeretetét és tiszteletét.

megosztom