Úgy fest, Luigi del Neri stílusa a legpatinásabb olasz klub kispadján nem lesz nyerő – hiába, no, a Juventus nem Sampdoria és nem is Chievo. Del Neri ugyan az előbb említett kiscsapatokat sikerre tudta vezetni, de nem vált be az a filozófiája, mely szerint a Juventusnak a csapatjáték tökélyre fejlesztésével kell visszatérnie az európai klubfutball elitjébe. Gyenge játékosállomány, vagy csapnivaló felkészítés? Erre keresem a választ a következő cikkben.
A nyáron hatalmas változások mentek végbe a zebramezes alakulatnál, nem csak a kispadra érkezett Genovából a megmentő, hanem a sportigazgatói székbe is – Marrotta ugyanis korábban éppen a Samp igazolásait intézte. Ennek megfelelően egyfajta kispolgári szemlélet költözött a Juve vezérkarába. Míg korábban a legnagyobb sztárokat csábította olaszhonba a Juve (Zidane, Henry, Trezeguet, Vieira, Ibrahimovic) addig ezen a nyáron a szurkolóknak meg kellett elégedniük az itáliai piacon kapósnak számító, de világviszonylatban nem túlzottan meghatározó labdarúgók érkezésével. Martinez, Aquilani, Bonucci, Pepe és legfőképpen Quagliarella kiváló labdarúgók ugyan, de kevéssé várható el tőlük, hogy megváltsák szenvedéseitől az utolsókat rúgó Öreg Hölgyet.
Lugi del Neri persze nem kis fába vágta a fejszéjét, egy tavaly gyakorlatilag megalázott csapatot kellett volna visszavezetnie a helyes útra, úgy, hogy a sérülésektől megtizedelt keretből gyakorlatilag eladták alóla a legnagyobb aduját, Diegót. Tény, a brazil nem alkotott maradandót az előző szezonban, de meggyőződésem, hogy ebben hatalmas szerepet játszott Ferrara alapjaiban elfuserált alapozása, és a játékrendszer totális alkalmatlansága is. Del Neri többször kijelentette, számít a brazil karmesterre, köré szeretné építeni a csapat támadójátékát – erre természetesen eladták a Wolfsburgnak. És szerintem most az nem mérvadó, hogy Diego éppen pályafutása legrosszabb napjait éli a farkasoknál.
Tűrhető kezdés után több hullámvölgy, majd maga az apokalipszis következett azonban be Torinóban. Hogy miért? A válasz egyszerű: ez a keret, a sérülésektől megtizedelve nem képes többre. Del Piero már nem tudja a vállára venni a csapatot minden kritikus helyzetben, nincs igazi, klasszis csatár, nincs világklasszis fazonszabász a keretben, de ami talán ennél is nagyobb hiányosság, az a szélsőhátvédek alkalmatlansága a taktikában nekik szánt feladatok elvégzésére.
Grosso már bőven túl jár pályája zenitjén, utolsó értékelhető mérkőzése a 2006-os VB döntő volt, azóta az Interben és a Lyonban is többször vált nevetség tárgyává. Marco Motta ugyan a fiatal olasz hátvéd-nemzedék egyik ígéretes tagjának indult, viszont idén a Juventusban olyan hibákat követett el, amely még a Primavera csapatban is hosszas jegelést von maga után. Salihamidzic nem igazi szélső bekk, Grygera támadásban ugyan jó, de védekezni egyáltalán nem tud, Sörensen pedig még túl fiatal, ráadásul eredeti posztja szerint középhátvéd.
És akkor egy kis statisztika: a tavalyi szezonban, amely gyakorlatilag a pokollal volt egyenlő a zebrák számára, 27 forduló után 44 ponttal álltak a tabella ötödik helyén – miközben most 41 egységet gyűjtve a hetedikek. Ennyire nem sikerült volna az átszervezés? Del Neri együttese persze az őszi szezon végén még a dobogó közelében volt hála az Inter gyengélkedésének még a bajnoki címet is célba vehette volna. Csakhogy érkezett 2011, jött a rossz sorozat, és most már az is megtörténhet, hogy egy Lecce-Bologna túrát zár pont nélkül a Juve. Nincs rá jobb szó, szégyen.
Mint ahogyan az is, hogy a házi gólkirály Quagliarella a maga kilenc góljával, miközben hónapok óta sérült. A Juvéban leszereplő, kölcsönbe vagy végleg eladott játékosok pedig feltámadtak poraikból, s hátukon viszik új együttesüket (Amauri, Giovinco). És, hogy mi lehet a megoldás? Munka, munka és munka. Meg persze egy csipetnyi szerencse, mert az sem árt.