Azért egy kicsit mégis sopánkodnunk kell az elején! Azt egyrészt Mocsai Lajos is elismerte, hogy hiba volt egy nappal a torna kezdete előtt kiérkezni Svédországba, legközelebb ezt máshogy kell szervezni. Másrészt a sorsolás is kedvezhetett volna nekünk annyit, hogy nem az olimpiai ezüstérmes Izlanddal játsszuk az első meccset. A világbajnokság későbbi szakaszaiban ugyanis nagyon jól látszott, hogy az északi ország néhány idősödő játékosa már nem bírja úgy a tempót, mint korábban. Talán a csoportkör vége felé lehetett volna esélyünk ellenük.
Mindenesetre szerencsésen túllendültünk az első pofonon, és Norvégiát szörnyű kezdés után felőröltük, és legyőztük. A csoportban hátralévő találkozók az ellenfelek lebecsülése nélkül mondva is leginkább arra szolgáltak, hogy a nem állandó kezdők is megfelelő hőfokon égjenek. Brazília, Japán és Ausztria ellen is hoztuk a kötelezőt, és két pontot vihettük magunkkal a középdöntőbe.
Na ott aztán már nem voltak könnyű találkozók! Elsőként ugye megint a legnehezebb ellenfél, Franciaország jött, akik ellen nem kezdtünk rosszul, de azért idővel kiderült, hogy nincs esélyünk, így Mocsai Lajos le is ültette a legjobbakat, hadd pihenjenek. Egy szünnap után jött a leginkább verhetőnek tűnő ellenfél, Németország. Sikerült is a formaidőzítés, és elkaptuk 2007 világbajnokát. A következő nap újabb bravúrra készültünk, de egy jó félidő után Spanyolországgal már nem bírtunk. Mondhatjuk, hogy kellett volna ez a meccs is, hogy könnyebb legyen az olimpiai kvalifikációs sorsolásunk, de azt látni kell, hogy a mi csapatunk két egymást követő napon két ilyen mérkőzést - egyelőre - nem tud megnyerni.
A helyosztóra viszont kipihenték magukat a fiúk, és egy szenzációs negyedórának - amit a szünet kettévágott - , valamint egytől egyig mindenki nagyszerű második félideji teljesítményének köszönhetően az utóbbi két vb-n érmet szerző Lengyelországot is legyőztük.
Ezzel tehát megszereztük a hetedik helyet, így már biztosan részt vehetünk valamelyik olimpiai selejtezőtornán. Jelen állás szerint Dániában lesz majd jelenésünk 2012 áprilisában, de meglepődnénk, ha ez nem változna a jövő évi Európa-bajnokság után. Onnan ugyanis egy csapat közvetlenül kijut Londonba, és nagy tétben mernénk fogadni, hogy az a mostani 2-7. helyezettek közül kerül ki. Így tehát a dánok mellett még a spanyolok és a svédek is lehetnek a vendéglátóink. Hacsak nem mi nyerjük a kontinenstornát, vagy nem mi kapunk ki Franciaországtól a döntőben. Boldogan aláírnánk!
A csapat teljesítménye után kicsit az egyénekről! Szerencsére sokakat emelhetünk ki. A torna különböző szakaszaiban vagy egészén nagyon jól teljesített Ilyés, Mikler, Fazekas, Iváncsik Tamás, Iváncsik Gergő, Zubai, Schuch, Császár, Lékai, Perez, Mocsai és Mocsai. Nem, nincs hiba, mindkét Mocsait ki kell emelni. A szövetségi kapitány ugyanis - ahogy vártuk - kulcsfontosságú szerepet játszott abban, hogy kijöjjön a fiúkból a már emlegetett maximum. Szinte mindig megtalálta a legjobb taktikát, szinte mindig tudta, kit mennyi ideig kell játszatni, és ki mikor lehet hasznos a csapat számára az egyes meccseken.
A fia pedig gyengébb kezdés után nagyon jó formába lendült a világbajnokság második felére. Voltak ugyan elkapkodott és pontatlan lövései, mégis fontos gólokat szerzett, és ő lett a csapat legeredményesebb játékosa is. Emellett védekezésben is viszonylag jól teljesített, bár abban inkább Ilyés Ferenc, Schuch Timuzsin és Zubai Szabolcs emelkedtek ki. Előbbi kettő szinte végig megkerülhetetlen oszlopokként állt a falunk közepén, míg utóbbi leginkább erőszakosságának köszönhetően volt jó. Ahogy támadásban is, ami testméreteit nézve nem is meglepő. Kis súlyához viszont gyorsaság és egy a labdát szinte bármikor összeszedni képes kéz társult, így ő is sok fontos találatot szerzett, főleg a meccsek hajrájában. Általában a végjátékban volt elemében Császár Gábor és Lékai Máté is, amikor mozgékonyságukkal szétcincálták a fáradó védőfalakat.
Az első félidőkben viszont ott volt a már emlegetett Ilyés, aki például a norvégok ellen 0-6 után vette a hátára a csapatot, és hozta vissza a meccset. Az Iváncsik-testvérek közül Gergő szokásához híven rendkívül stabilan játszott, és a lengyelek ellen 11 góljával a mérkőzés hőse lett, Tamásról pedig szintén ezt mondhatjuk el, ami örömteli, hiszen tőle korábban láthattunk néhány könnyelműséget, amik lehúzták a teljesítményét. A mezőnyjátékosok közül Perez Carlosszal zárjuk a sort, aki ugyan csak egy félidőnyit tudott sziporkázni, de az Németország ellen nagyon kellett.
A kapusaink felosztották egymás között a tornát két "félidőre". Fazekas Nándoron érezni lehetett az első találkozókon, hogy hiányzott neki a felkészülésből az a szakasz, amit - természetesen teljesen érhető módon - a harmadik gyermeküket világra hozó felesége mellett töltött, és nem a csapattal. Mikler Roland nagyszerűen oldotta meg a rá bízott feladatot a világbajnokság első szakaszában. (Nincs még nagyon elkésve, hogy világklasszis legyen, de azért megnéznénk, mire lenne képes, ha mondjuk a pekingi olimpia óta állandó szereplő lehetne a nagy tornákon.) Fazekas pedig épp akkor lendült formába, amikor Mikler kicsit halványulni kezdett: a német válogatottat és a lengyel csapatot is "agyonvédte", mindkét győzelemből oroszlánrészt vállalt.
De ne hagyjuk ki a többieket sem! Gál Gyula már nem a jövő embere, de a kapitány szerint Norvégia legyőzésében nagy szerepe volt azzal, hogy sokat fárasztotta Myrholt az ütközésekkel. Harsányi Gergely szintén az idősebb generációhoz tartozik, de a neki szánt kiegészítő szerepben jól teljesített, csakúgy mint a kézsérülése ellenére is játszó Katzirz Dávid és a Skaliczki László keze alatt stabilabbá váló Törő Szabolcs. Nagy Kornél remélhetőleg sokat tud még fejlődni, de ehhez sok játéklehetőségre lenne szüksége, míg Gulyás Péter ezúttal nem hozta a legjobbját. Ennek az okát innen nehéz lenne megállapítani, de érjük be annyival, hogy nem lehetett mindenki egyszerre a topon!
Ancsin Gábor nem kapott játéklehetőséget, pedig talán jól jött volna neki, igaz, már az is valami, hogy ott volt a válogatottal, és szokhatta a közeget. Tőle sokat várhatunk a jövőben, de másokban is bőven lehet még potenciál. Császár Gábor egyértelműen kezdi átvenni másoktól a vezér szerepét, és jól is áll a kezében a karmesteri pálca. Lékai Máté istenadta tehetség, szerencsére fejben is erős, klasszis játékos lehet belőle. Csakúgy mint Zubai Szabolcsból, sajnos ő a legnagyobb hátrányosságain, a tesmagasságán és a testsúlyán már nem tud változtatni. Schuch Timuzsinnak sokat kellene támadásban játszania a klubjában, hogy megfelelő alternatíva lehessen a beálló posztján, de mindenképp tud még javulni. Rajtuk kívül még több fiatal játékossal is erősödhet a jövőben a keret, valamint nagy hasznát vehetjük még Laluska Balázsnak és Eklemovics Nikolának is. Nagy Lászlót pedig már ne is említsük, de vele kapcsolatban sajnos nem tudjuk megjósolni, hogy láthatjuk-e még a magyar válogatott mezében. Jó lenne...
Az említett erősítésektől sem várhatunk azonban világrengető csodát. Egy olimpiai szereplés már nagy siker lenne a csapattól. Ahhoz, hogy komoly esélyesként szálljunk harcba egy-egy tornán, átfogó fejlődésre lenne szükség. Leginkább az utánpótlásnevelésben, ahonnan sajnos kikoptak a gyerekek. Messze vezet ez a gondolatsor, de talán valahol ott kezdődik ez a probléma, hogy hetente két testnevelésóra van az általános iskolákban, ráadásul ennyihez is kevés a hely és a felszerelés, és még osztályoznak is mindenféle furcsa gyakorlatokat a tanárok. Aztán a felnőttek körülményei is professzionálisabbá válhatnának, kezdve például ott, hogy jó lenne, ha Tatán lenne fűtés a csarnokban. Mert ha ott, minden magyar válogatott otthonában nincs, akkor másoktól nem várhatunk semmit.
No, de nézzük, mi történt még a világbajnokságon! Bár lehetségesnek tartottuk, hogy Franciaországot ezúttal megállíthatja valaki, erre ezúttal sem került sor. Dánia csapata ugyan nagy csatára, hosszabbításra kényszerítette őket a döntőben, de Karabaticék valahogy olyan szinten játsszák a kézilabdát, hogy azzal senki nem tudja felvenni a versenyt. Erősek, technikásak, gyorsak, óriási egyéniségeik vannak, és úgy tűnik, hogy a fiataljaik sem fognak nagyon elmaradni a mostani vezéregyéniségektől.
A dán csapatot Ulrik Wilbek fantasztikusan összerakta, nem véletlenül tartják a világ egyik legjobb edzőjének. Náluk azért már vannak olyan játékosok, akiknek nem látszik az utánpótlása, kíváncsian várjuk, mire lesznek képesek néhány év múlva. Spanyolország világbajnok generációja sem feltétlen futja a legjobb formáját, de azért a bronzéremre odaértek, mondjuk ehhez talán kellett nekik az, hogy Svédország legyen az ellenfelük. A házigazda mostani csapata sem nagyon tudja megközelíteni a 10-15 évvel ezelőttiek színvonalát, de a hazai pálya azért bevitte őket a négy közé.
Horvátország viszont meglepetésre nem jutott oda, velük kapcsolatban is kíváncsian várjuk a jövőt. Lehet, hogy Slavko Goluza hosszútávon is el fog maradni a fantasztikus Lino Cervar eredményei mögött?
A két legnagyobb blamának tevékeny okozói voltunk. Lengyelországot ugyebár a helyosztón, Németországot pedig a középdöntőben győztük le. Utóbbiak egyébként egész különlegesek, valahogy nem németesek. Az átlagos német válogatott vagy versenyző ugye arról híres, hogy az utolsó pillanatig megalkuvás nélkül küzd, nem adja fel, amíg vége nincs mindennek. Nos, a férfi kézilabda-válogatottjuk nem ilyen. Meccseken belül is képesek azt az érzést kelteni a nézőben, hogy nem teszik oda magukat a hajrában, ha nincs esélyük, de a tőlünk elszenvedett vereség utáni Norvégia elleni zakó egyértelműen azt mutatja, hogy baj van a motivációjukkal.
De ez legyen az ő bajuk, a miénk rendben volt! El is értük a kitűzött célt, lehet csapatot építeni az olimpiai selejtezőre, hogy komoly eséllyel mehessünk csatába a londoni szereplésért. Szép volt fiúk!