Jegyzet

Hallgatni! Arany?

  • Göbölyös János
megosztom

A legendás Aranycsapat
Volt egyszer egy hír.

Néhány hónappal ezelőtt, egészen pontosan október 26-án kürtölte szét az osztrák Kronen Zeitung internetes oldala. Magát az információt a Lipcsei Egyetemen elkészített tanulmány alapján hozták nyilvánosságra, ennek lényege: a pervitin nevű ajzószerrel doppingolták az 1954-es svájci labdarúgó-világbajnokság alatt az aranyérmes német válogatott több tagját. A játékosoknak a csapat gyúrója adott injekcióban metamfetamint, amely ma már doppinglistás, tiltott szer. Az érintettek azt hitték, C-vitamint kapnak.

Erik Eggers elemzésében kitér még arra, hogy a szer sportbeli használatának alapjait már az 1930-as és 1940-es években letették, a teljesítmény- és figyelemfokozó pervitint a II. világháborúban harcolóknak adták, s akkor figyeltek fel ,,kedvező” hatásaira. Segítségével a katonák könnyebben legyőzték a halálfélelmet, és nagyobb lett a teljesítőképességük.

Ami azt illeti, 1954. július 4-én délután öt órakor a német futball-válogatott tagjainak is jó okuk volt félni.

Természetesen nem a haláltól.

Sokkal inkább az Aranycsapatként emlegetett, a világ labdarúgását majd' egy évtizedig rettegésben tartó, nem mellesleg több, mint négy esztendőn át (1950. május 14. – 1954. július 4.) veretlen magyar nemzeti tizenegytől. Attól a virtuózoktól hemzsegő együttestől, amelyet a döntő után(!) maga a FIFA ismert el a világ legjobbjának. A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség vezetői - M. Seeldrayers elnök, Rimmet díszelnök, Thommen és Rous alelnökök - a berni finálét követően hivatalos közleményt adtak ki, ebben többek között ez olvasható: ,,Az 1954-es világbajnoki torna színvonala lényegesen magasabb volt, mint az előző világbajnokságoké. Nyugat-Németország megérdemelten győzött, de a legjobb együttes minden kétséget kizárólag a magyar csapat volt. A legjobb mérkőzés, amely nyugodtan beillett volna döntőnek is, a Magyarország-Uruguay találkozó volt. A világbajnokság legjobb játékosa címet Puskás Ferenc, a magyar válogatott kapitánya érdemelte ki. Utána Juan Schiaffino és Kocsis Sándor a további sorrend. A világbajnokság lebonyolításának rendszerét a legközelebbi tornán meg kell változtatni, hogy elkerülhető legyen az, ami az V. világbajnokságon előadódott: Nyugat-Németország előbb vereséget szenvedett Magyarországtól, de mégis a döntőbe kerülve legyőzte a magyar csapatot.”

Bukás! Kudarc! Szégyen! – mármint a mi szempontunkból.

NSZK-Magyarország mérkőzés felállása az 1954-es svájci világbajnokság döntőjében.Lehetne fokozni a vb-t követő napokban hazánkban kialakult hangulatot, és sajnos, ezt némi (…) politikai nyomásra meg is tették az emberek. Tragédiaként élték át a vereséget, sőt, az akkori államgépezet igyekezett nemzeti tragédiaként jellemezni és kezelni az elveszített döntőt. Bejött…

Az ötvenes évek magyar társadalma ugyanis fogékony volt az effajta agymosásra – mert fogékonnyá tette a hatalom.

A németeknél is hasonló volt a helyzet. Legalább is, ami a pályán elért eredményen túlmutató eseményeket illeti. A nemzeti büszkeséget újra élesztő, a politikai-társadalmi berendezkedést erősítő siker volt ez a gazdasági újjáéledés lehetőségét kereső Német Szövetségi Köztársaság számára. A diadal lényeges szerepet töltött be a Német Demokratikus Köztársasággal szembeni háborút követő ideológiai alap létrehozásában.

Talán nem tűnik túlzásnak, az addigi és az azt követő vb-döntők közül az 1954-esnek volt ország és sorsfordító hatása – mindkét oldalon.

A pályán persze ebből akkor még semmit sem érzékeltek a játékosok, a németek úgy álltak fel ellenünk, hogy két héttel korábban a 8-3-as vereségtől megsemmisülve kullogtak le a pályáról. Ráadásul 10 perc sem telt el a döntőből, és a Wankdorf stadion eredményjelzője már 0-2-t mutatott.

Mi vezettünk – már megint, ahogy azt megszoktuk, és ahogy azt a világ várta.
És akkor történt valami…
Hogy pontosan mi, arról kötetnyi (ál)szakmai okfejtés, el-, és mellébeszélés jelent meg – tudományosan alátámasztott magyarázat azonban soha.
Egészen mostanáig.

Túlzás lenne azt állítani, hogy bombaként robbant a lipcsei dopping hír. Vagy inkább fogalmazzunk úgy, hangja volt, hatása semmi. Néhány óráig csámcsogott rajta a sajtó egy része, aztán úgy szívódott fel a botrányos leleplezés, mint annak idején a németek ereiben a metamfetamin. Észrevétlenül.

Leginkább az fáj(hat) nekünk, hogy a bejelentést követően az arra legilletékesebbek némák maradtak. Természetesen nem a két válogatott ma még élő legendáiról van szó. Buzánszky Jenő például megszólalt az ügyben, és bár sejtetett néhány dolgot, végül szerényen elhárította a felelősségre vonás lehetőségét.
Sokkal inkább azoktól vártuk (várjuk) a reakciót, akik hivatali pozíciójuk okán erre kompetensek. Mondjuk a szövetségi elnököktől. Elsősorban Theo Zwanzigernek illett volna hivatalos formában reagálni a történtekre. Természetesen nem várhatjuk el a DFB első emberétől, hogy hamut szórjon a fejére, és sírva kérjen bocsánatot a pervitinnel tuningolt német futballisták, az őket a szó valódi és átvitt értelmében megetető orvosok és a vitaminkommandós akcióról nyilván tudó, azt elősegítő szakmai stáb nevében. Egyrészt ugye ötvenhat esztendővel ezelőtt sem orvosi sem jogi szempontból nem volt elítélendő a ,,metamfetaminos kúra”, másrészt ma már bizonyíthatatlan, hogy az ominózus döntő alatt a teljesítménynövelő folyamatnak valóban volt-e három gólt érő hatása. Annyi azonban minimum jólesett volna a lelkünknek, az etika alsó szintjét jelentette volna, ha Herr Zwanzinger legalább egy sms-t küld magyar kollégájának: ,,Mr. Csányi, sajnáljuk a történteket.” Ennyi…
De vajon joggal tartunk-e igényt a németek együttérzésére, ha az MLSZ részéről a totális érdektelenség övezte a tanulmány tartalmát: nemhogy a hírrel kapcsolatos észrevétel, kommentár, de maga az információ sem jelent meg a Magyar Labdarúgó-szövetség honlapján. Ez pedig legalább annyira elszomorító, már-már felháborító, mint a németek némasága.

Ötvenhat éve keressük a berni bukás okát, próbáljuk megmagyarázni a megmagyarázhatatlant.
Annyian és annyiszor ragasztották ránk a stigmát, hogy már-már mi magunk is elhittük: örök vesztes a magyar.
Tény, hogy ezeréves történelmünkben - a Himnuszunkról nem is beszélve – meghatározó helye van a balsorsnak.
Ám ha akkor is hallgatunk, amikor kiáltanunk kellene, soha nem leszünk jobb sorsra érdemesek.

megosztom