Forma-1

Flavio Briatore - Egy playboy emlékére

  • Kele János
megosztom

Még mindig hátra van egy pár nap a hatalmas autóbemutató-dömpigig, így kihasználjuk az alkalmat, és újfent egy régi jó ismerős portréját énekeljük meg. Reméljük a következő szezon is legalább olyan mozgalmas lesz, mint hősünk utolsó F1-es évada: akkor ugyanis szinte egymást követték a megkapó és hihetetlen események, kezdve azzal, hogy egy "útjelző tábla" nyerte a világbajnokságot! Ez utóbbit persze nem én mondom, hanem cikkem alanya, Flavio Briatore, az olasz playboy, aki élpilótát, sőt világbajnokot faragott Schumacherből és Alonsóból is. Nagy pechje, hogy ez utóbbi nem sikerült neki a kisebbik Piquet-vel, így aztán csapatfőnöki tehetségéről már csak múlt időben beszélhetünk.

Flavio Briatore és Naomi Campbell a paddockban.
Nem kérdés, hogy a jó öreg Flavio sosem a tisztesség bajnokaként tetszelgett a közönség előtt. Az általa irányított csapatoknál rendszeresek voltak a stiklik, a kisebb-nagyobb szabályértelmezési különbségek, ám egyvalamit nem tagadhatunk el tőle: a siker is igen gyakori vendég volt az általa menedzselt pilóták és csapatok háza táján. Vitathatatlan, hogy a Cirkusz egyik legkarizmatikusabb artistáját vesztette el vele, ám kár lenne tagadnunk, hogy jónéhányszor kívántuk a pokolba gyomorforgató beszólásait. Idézzük tehát most fel a "pulóvergyáros" Formula 1-es karrierjét!

Ron Dennis zseniális névalkotását kellett használnom az előbb, hiszen a McLaren diktátora nevezte így annak idején hősünket: "Én már akkor is a világbajnokságért harcoltam, amikor ő még pulóvereket árult!" Ami egyébként szóról-szóra igaz is. 1988-ban Ausztráliában mutatkozott be ugyanis a tejfelesszájú Briatore (a jelző természetesen csak az F1-re vonatkozik) a Benetton csapat vezetőjeként. Évtizedes cimborája, Luciano Bennetton volt a kitalálója, hisz korábban már egyszer remekül bejött neki Flavio öntörvényű vezetői stílusa: Amerikában a Benetton márka felvirágoztatása Briatore nevéhez köthető ugyanis. Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy - ahogyan ő mondta - a Forma-1-ről maximum annyit tudott előtte, hogy nem labdajáték...

Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy alaposan felkavarja az egykori Toleman csapat állóvizét. Utánozhatatlan tárgyalóképességével valósággal lenyűgözte a szemben ülő felet, bár gyakran határozottságával tudta csak eldönteni a vitát. Egy azonban minden esetben állandó maradt: a tárgyalássorozatokban rendre felülkerekedett partnerein. Nem utolsósorban ennek volt köszönhető, hogy 1990-re sikerült megszereznie a 3-szoros világbajnok Nelson Piquet szolgálatait eladdig igencsak középszerű, szivárványszínű csapatához. No meg persze az igen tapasztalt Roberto Morenóét, aki nem mellesleg amolyan fegyverhordozói szerepet is betöltött az igencsak bonyolult lelkületű Nelson mellett. Ilyen előzmények után talán nem is meglepő, hogy 1990 a Benetton sikeréve volt: Piquet harmadik lett a világbajnokságban Senna és Prost mögött, jócskán megelőzve azok csapattársait.

A következő nagy húzására sem kellett sokat várni: 1991 őszén rövid úton kiebrudalta csapatából az öregecske Morenót, hogy egy általa zseniálisnak tartott fiatalembert ültessen a helyére: igen, valószínűleg már senkinek sem titok, hogy Michael Schumacherről van szó. Schumi belgiumi bemutatkozása (az a bizonyos 700 méter) olyannyira meggyőzte a mi Flaviónkat, hogy nem restellte azonmód kicserélni Morenót a németre. Apró szépséghiba, hogy a brazil veteránnak már csak utólag szóltak, ami nem kis jogi bonyodalmakhoz vezetett a későbbiekben. Briatore azonban, egy bizonyos Bernard E. hathatós támogatásával, mi több, barátságával a háta mögött, az ilyen apró-cseprő ügyeket már könnyedén megoldotta.

Miután ilyetén módon megszerezte a Cirkusz (akkor még szinte csak szerinte) legtehetségesebb versenyzőjét, hozzáláthatott a nyerő istálló kialakításához. Ennek egyik első lépéseként megfúrta a csapat vezetésében szintén részt vállaló Tom Walkinshaw-t, és tejes mértékben Schumira kezdett építkezni. A német csapattársai évről-évre cserélődtek, mert elmondásuk szerint Briatorénak csak a fiatal német számított, mintha a csapatnak csak egy versenyzője lett volna. Az autókat a zseniális Rory Byrne tervezte, a versenytaktikát Ross Brawn dolgozta ki, míg a motort - hála Flavio zseniális húzásának- a Ford szállította, ráadásul teljesen ingyen és bérmentve. Ilyen előzmények után persze már aligha volt meglepő, hogy a csapat '92-ben és '93-ban is dobogók garmadáját gyűjtötte be, sőt Schumi révén mindkét évben versenyt is tudott nyerni. Briatore azonban többre vágyott: fel akart ülni végre a világ tetejére!

Flavio Briatore és Michael Schumacher pezsgőzik.

1994-ben jókora botrányok között sikerült is neki elérnie a hőn áhított célt, ám nem lehetett nem észrevenni, hogy a Schumival kialakult már-már apa-fiú viszony kezd a múlté lenni. Az újdonsült világbajnok Schumacher ugyanis nehezményezte a csapat által következetesen használt fél- vagy teljesen illegális módszereket, ezért végül közös megegyezéssel az eredetileg 1996-os lejáratú szerződését 1995-ösre módosították. Az az egy hátralevő esztendő pedig az álmok netovábbjává vált: Schumi szinte sétagaloppban ismételte meg világbajnoki címét, míg a csapat, Johnny Herbertnek is köszönhetően, történelmében egyedülálló módon konstruktőri bajnokságot nyert.

Természetesen mindezt ezúttal is megelőzte Briatore egy zseniális húzása: megvette a haldokló Ligier istállót, és a Renault franciákkal kötött motorszállítói szerződését átruházta a Benettonra. A legjobb műszaki gárda és a legjobb versenyző mellé tehát 1995-re a legerősebb aggregát is a pulóvergyárosok sikerein dolgozott. A nagy sikerek után azonban bekövetkezett a már szentesített szakítás: Schumi, magával hurcolva a fél csapatot, a Ferrarinál kötött ki 1996-ra. Briatore persze nem viselte jól a vereséget, egy ízben például még azt is kijelentette, hogy "Alesi és Berger sokkal jobb pilóták, mint Schumi". Amiből persze még saját maga sem hitt el egy szót sem.

Ami ezután következett, az pedig már távol volt a sikerességtől: Briatore rossz kapitányként, de gyors felfogású üzletemberként az elsők között hagyta el a Benetton süllyedő hajóját 1997-ben. Az utána következő Dave Richards és főleg Rocco Benetton alatt az enstone-i gárda bajnokból sereghajtóvá züllött. A mi Flaviónk azonban természetesen nem maradt munka nélkül: a Naomi Campbell nélkül töltött felesleges óráiban a Renault régebbi erőforrásain alapuló Supertec, Mecachrome és Playlife motorok eladásán fáradozott. Az persze talán a legkevésbé rajta múlott, hogy a Williamsnek, a BAR-nak és a Benettonnak eladott erőforrások legcsekélyebb örömöt sem okoztak az őket használó pilótáknak.

2001-re aztán visszatért, mint a Renault-vá vedlő Benetton csapat vezetője. Egy átmeneti év után 2002-ben már rendszeres pontszerzővé vált a korábban a mezőny végén kullogó csapat és két versenyzője, az egyaránt Briatore pártfogását élvező Button és Trulli. Közben persze nem feledkezett meg az utánpótlásról sem: felfedezte a saját bevallása szerinti új Schumachert: egy bizonyos Fernando Alonsót... 2003-ra aztán már bele is ültette az egyik Renault-ba, miután nagy nehézségek árán és jelentős fizetésmegvonással sikerült kitúrnia a csapatból Jenson Buttont. Ahogyan akkor mondta: "Az idő majd eldönti igazam van-e."

Flavio Briatore, Jarno Trulli és Fernando Alonso a Renault csapat színeiben.

Természetesen ezúttal is igaza lett: a spanyol matador 2005-ben és 2006-ban is megnyerte a bajnokságot, s végre megtörte a hosszúra nyúló Ferrari-sikerkorszakot. Aligha volt ekkor népszerűbb ember a paddockban Briatorénél, főleg a 2005-ös demoralizáló erejű győzelem után. 2006 aztán újra a botrányokról (is) szólt már, elvégre régi kedvencével, Schumacherrel kellett küzdenie a bajnokságért. "Nem hívom vissza a csapatunkba, mert az olyan lenne, mintha fiatalon elváltam volna egy nőtől, és évekkel később találkozva vele rájönnék, hogy minden varázsát elvesztette az ágyban" - mondta 2006 nyarán. Végül éles küzdelemben, a szerencsével sem hadilábon állva legyőzte egykori védencét, aki a szezon végén el is köszönt a versenyzéstől. Ekkor már őszintébb volt Briatore is, és a sajtóban is elismerte Schumi nagyságát, ám amint mondta: "ha felnőtt hozzá valaki, hajlamos volt zavarba jönni. Ő is csak ember."

Ekkor azonban csalódnia kellett, második kedvence is elhagyta őt, és ugyanúgy kétszeres bajnokként, mint annak idején Schumi. Alonso a McLarenhez szerződött, magára hagyva csapatfőnökét. Briatore azonban nem jött zavarba, leigazolta Kovalainent, akiben a jövő bajnokát vélte meglátni. Csalódnia kellett, az elmúlt két év világbajnok autója a középmezőnyben találta magát, és esélye sem volt a győzelemre. A következő szezonra visszatért a McLarennel összekülönböző Alonso, ám a szezon második felét leszámítva nem tudott ringbe szállni a győzelemért. Újdonsült csapattársa, az ifjabbik Piquet pedig a támadások állandó céltáblája volt - olykor még Briatore által is.

Flavio egyre inkább kezdett elszigetelődni, a sikertelenség cinikussá tette, és azok az öntelt nyilatkozatok, amik a győzelmek közepette humorosnak tűnhettek, a vereségek sorozata közben már inkább elrettentőnek bizonyultak. Régi barátja, Ecclestone is elfordult tőle, legalábbis nem támogatta már annyira, mint korábban. Ráadásul az őt mindig is utáló Max Mosley reformötleteinek ellenzése miatt csak az alkalmat várta Briatore megalázására. Az alkalom pedig 2009 októberben el is jött: Nelson Piquet, miután Briatore kirúgta a Renault-tól, kitálalt és elmesélte a sajtónak, hogy 2008-ban, a Szingapúri Nagydíjon Briatore kifejezett kérésére ment neki a falnak, hogy bejöhessen a biztonsági autó, és csapattársa, Alonso megnyerhesse a versenyt. A kocka ezzel el lett vetve, Briatorét a vádak beigazolódása után örökre eltiltották, míg a Renault-t két évre felfüggesztve kizárták a világbajnokságról.


Egy sikerekben gazdag, karizmatikus és emlékezetes pályafutás ért tehát dicstelen véget a FIA döntésével. Mégis azt mondom, ennél jellemzőbben nem tehetett volna pontot a végére még maga Briatore sem. Leleményesen, okosan, furfangosan ám mégis sportszerűtlenül és szabálytalanul nyert egy versenyt, majd emelt fővel eltiltatta(!) magát. Most pedig valahol a trópusokon kortyolgatja a koktélját, és csodaszép fiatal feleségének mesél a régi szép időkről, meg a hűtlen pilótákról. Mert azt a bizonyos sármot és karizmát senki nem veheti el tőle. Bár az eltiltását mérsékelték, és elvileg visszatérhet a Formula 1-be, bolond lenne még egyszer vásárra vinni a bőrét – inkább élvezi a független megmondóember oly hálás szerepét.

megosztom