Magyar válogatott

Van egy csapat!

  • Göbölyös János

Erwin Koeman legnagyobb problémája az volt, hogy nem értette a magyar focit, Egervári Sándor viszont szerethető válogatottat rakott össze.

A magyar labdarúgó-válogatott a finnek elleni EB-selejtező előtt Helsinkiben.
Minarik Ede a Régi idők focijában kínkeservesen összetoborzott magának egy verhetetlennek vélt tizenegyet, és bár a futballmegszállott mosodás az életét adta volna a Csabagyöngye első ligába jutásáért, nem sikerült a terve. A kultuszfilmmé vált alkotás szállóigévé alakult mondata sajnos évtizedek óta aktuális.

Kell egy csapat!

Amikor Kisteleki István MLSZ-elnök Erwin Koemant kitalálta kapitánynak, a hollandnak nyilván fogalma sem volt arról, hogy mit fest le a mi minariki korrajzunk, mit jelent nekünk Sándor Pál mozija, de hát nem is azért szerződtették, hogy beleássa magát a 30-as évek magyar (futball)történelmébe. Neki egyetlen feladata volt – és ezért jól meg is fizették -, csapatot kellett építenie, és legalább felvillantania a reményt, hogy válogatottunk 1986 után végre megint ott legyen egy világtornán. Hogy mi lett belőle, azt tudjuk, hogy miért, azt sokan, sokféleképpen magyarázták.

Anélkül, hogy kétségbe vonnánk Koeman szakmai vagy emberi kvalitásait, kijelenthetjük: belebukott az építkezésbe. Konyhanyelven szólva, nem elsősorban a hozzávalókkal volt gond, hanem az elkészítés módjával.

És itt jön a képbe Egervári Sándor. Róla köztudott, hogy az éppen aktuális munkahelyén mindig kiemelt szempont a családias hangulatú öltözői légkör kialakítása, a pszichés felkészítés, az őszinteség, a bizalom. Ő nem elsősorban az egyén(iség)ekben, sokkal inkább a csapatrészek erejében hisz, olyan párokat, triókat vagy sorokat alakít ki, amelyekben a játékosok egymást erősítik. Ez pedig egységet teremt a pályán, ami általában magával hozza az eredményességet is. Mindehhez persze elengedhetetlen, hogy a szövetségi kapitány tökéletesen tisztában legyen az általa favorizált futballisták fizikai és lelki állapotával, naprakész legyen a kerettagok klubjukban nyújtott teljesítményével, és ha személyesen nem is, de legalább telefonon tartsa velük a kapcsolatot a válogatott meccsek között.
Ezek vagy legalább is ezek közül néhány hiányzott Koeman repertoárjából. Tagadhatatlan, hogy kiépítette ő a maga stábját, amelynek tagjai rendszeresen(?) tájékoztatták az adott játékos formájáról, ám az informátorok sokszor nem a valós értékrendet tolmácsolták felé, főként nem akkor, amikor az itthon játszókat kellett (volna) elemezni, ajánlani.

Egervárinak nem kell súgni, ő testközelből figyelheti a magyar bajnokságban hétről-hétre pályára lépőket, itthon van, ezért otthon van a magyar bajnokságban. Ő úgy gondolkodik, hogy azért, mert valaki NB I-es fuballista, nem zárja ki magát a válogatottságból, tudja, idő kérdése, hogy a hazai legjobbakból is elismert légiósok legyenek.

Erwin Koeman a tutit választotta, ő azt vallotta, a magyarországi állapotok (gazdasági háttér, stadionok állapota, szurkolói kultúra, nézőszám, infrastruktúra) eleve elvetik annak lehetőségét, hogy innen is válogathasson. Pedig számos példa bizonyítja, hogy a korábban külföldre szerződöttek közül jó néhányan hamar beilleszkedtek új csapatukba, sőt rövid időn belül meghatározó játékosok lettek. Juhász, Huszti vagy Dzsudzsák esetében nem is lőtt mellé a holland, akkor hibázott, amikor a klubjukban perifériára került labdarúgók szerepeltetését erőltette, akkor is konokul kitartott mellettük, amikor azok kóros meccshiánnyal küzdöttek. Érezte ezt persze ő is, ezért a taktikában többször a túlzott biztonságra törekedett, nem mindig ott játszatta kiválasztottjait, ahol azok a legjobb teljesítményre képesek. Abból a tényből ugyanis, hogy középpályásokban nem áll rosszul a magyar futball, még nem következik, hogy például a Huszti-Hajnal kettős alkosson csatárpárost, vagy hogy a tíz mezőnyjátékosból hétnek-nyolcnak a védekezés legyen a feladata… Mindez kicsúcsosodott a Koeman-éra utolsó szakaszában, amikor kilenc meccsen hét vereség, egy döntetlen és egy – a továbbjutás szempontjából érdektelen dánok elleni – győzelem volt a mérleg, 4-20-as gólkülönbséggel.
Ekkor vált ismét aktuálissá a minariki mondás - Kell egy csapat!

Az új kapitány majd' három évtizedes edzői gyakorlattal és eredményességgel a háta mögött átformálta a válogatottat. Visszahívta Gerát, egyértelművé tette a posztokat, a szélső hátvédeket fordulékonyabbra, mozgékonyabbra, gyorsabbra cserélte, olyan párokat alakított ki a csapatrészeken belül – és között -, melyeknek tagjai egymást erősítve hozták ki magukból, és ezáltal a csapatból is a legjobb teljesítményt. Tette mindezt úgy Egervári, hogy ráfiatalított a korosnak amúgy sem nevezhető keretre, és bár ezzel saját bevallása szerint is kockáztatott – bejött a húzása.
Az angolok és a svédek elleni vékonyka vereség után vastag győzelmi széria következett, aminek eredményeként ma úgy várhatjuk az Eb-selejtezők folytatását, mint annak idején Minarik Ede a feljutást.
Reménnyel és bizakodással.

A Csabagyöngyének végül nem sikerült a bravúr.
Lehet, hogy most még a magyar válogatottnak sem fog, de legalább végre elmondhatjuk:
Van egy csapat!

Ha szeretnéd tudni, hogyan értékeltük a magyar válogatott játékosainak teljesítményét a 2010-es esztendőben, itt, itt és itt elolvashatod. Amennyiben kiváncsi vagy Egervári Sándor véleményére a válogatott elmúlt fél évével kapcsolatban, kattints ide.